Kilencedik

Betegség

Hát minket is utolért...

Először is történt, hogy vasárnap Ádám elment síelni Tildával... EGY TELJES HÉTRE. Egyedül maradtam a Buckával, naná, hogy ilyenkor történnek meg a legrosszabb dolgok:(

Pár napja kezdődött, elkezdett köhécselni. Semmi komoly, nekem viszont egyből jeleztek a radarok, így levittem anyóshoz. (ha valaki esetleg elfelejtette volna, gyermekorvos...) Ő azt mondta, nincs semmi probléma, csak a hangját próbálgatja. (!) Már mondjuk ez eleve hülye megmagyarázása a dolognak, de mindegy...

Este is "próbálgatta a hangját", majd egész éjjel, végül reggel megint levittem, mondván hogy azért ez mégsem normális!? Ő meghallgatta, megnézte a torkát, mondja, hogy egy kicsit piros, de NE ADJUNK NEKI SEMMIT. Ez végülis elég humánus hozzáállás volt, hallgattam is rá, örültem, hogy nem kell gyógyszerezni.

Nálam aznap babazsúr volt, az egészet végigcsinálta egy zokszó nélkül. Nagyon büszke voltam rá. Jó házigazda volt: egy szemhunyást sem aludt, amíg itt voltak a barátai:) Számszerint 12-en voltunk:) Ebből hat anyuka, hat gyermek:)

Estére már kicsit nyűgös volt. Mivel nem aludt, előrehoztam a fürdetését, közben anyós kitalálta, hogy porszívózzuk ki megint az orrocskáját. Jött is rendesen "cucc", majd nasivin orrspray és legyen ennyi elég.

Az éjszakánk borzasztó volt. Nem kapott levegőt, köhögött, de még nem volt annyira vészes, viszont elég volt ahhoz, hogy ne tudjon szegénykém nyugodtan aludni. Kettőtől hajnali ötig csapkolódott a kiságyban. Közben szörcsögött.

Reggel újból a rendelőben indítottunk, de ekkor már szabályosan ugatott szegénykém. Anyós megkezdte a kísérleteit. Nem akarom bántani, de nagyon berágtam rá - ismét. Azért egy ötven éves orvosi múlttal rendelkező, elismert orvos tudjon már felismerni egy vírust vagy egy náthát, vagy egy asztmás rohamot. Merthogy mindenre gyanakodott.

Háromszor küldött el egy nap patikába. A legnagyobb hóviharban. Közben felajánlotta, hogy addig vigyáz a gyerekre. Képzelhetitek, mit éltem át, amíg hazaértem. Megvásároltatott velem körülbelül nyolcféle gyógyszert, amiből ma már mind a nyolcat kilőtte hogy "mégsem kell". A gyerek meg egyre szarabbul lett.

Kapott mindenféle köhögéscsillapítót, köptetőt, láz és fájdalomcsillapító,balzsamot a hátára, hörgőtágítót, inhaláltunk sóoldatot, majd ma már asztmás evohalert kaptunk, de mivel a nyolcezredik orvos ismerősét is felhívta és ő volt olyan kedves és ajánlott egy huszadik gyógyszert, azt is kiváltatta velem. Körülbelül most járunk 20000 Ft-nál, amit úgy ahogy volt, kidobtunk az ablakon, mert ő még mindig nem tudja mi baja van a Picinek. Félreértés ne essék, nekem minden pénzt megér, hogy meggyógyuljon ez a kis Bucesz, de a jelenlegi tényállás szerint felesleges volt az összes.

Röviden és tömören, nem értem mit "szarakodik" az anyósom, miért nem tud neki normális gyógyszert adni és miért akar egyből antibiotikumhoz nyúlni, amikor egy baba elkezd köhögni... A barátnője - aki hasonló múlttal rendelkező orvos Awárosban - azt mondta hogy TILOS NEKI ANTIBIOTIKUMOT adni. Még jó, hogy egyetértenek KARDINÁLIS kérdésekben... Ilyenkor meg döntsön az anyuka!

Szóval most használjuk ezt a babyhalert, nagyon remélem, hogy segít. Plusszba nagyon sokat sír, amit megintcsak nem szoktunk meg, mivel nyugodt és kiegyensúlyozott volt mindig. A szívem szakad meg.

Tegnap megjött egy sapirendelésem, csináltattam neki egy brekkancs sapit. Nagyon édes, majd töltök fel róla képet. Aki Édesanya, tudja miről beszélek, ha azt mondom, az a mosoly, amit eleresztett benne betegen, na az mindennél többet ért. Majdnem elsírtam magam.

És mindez akkor, amikor nincs itthon az apja. Talán még ez is rájátszott egy kicsit. Amikor skypeon megpillantotta az apját, és hallotta ahogy énekel neki, odanyújtotta a kis kezét az ipadra, és elkezdte simogatni apa fejét. Hiányzik neki. Mi tagadás, nekem is.

Szumma szummárum, most éppen alszik. Ma először. Túlvagyunk 4-5 inhaláláson, két különféle inhaláló spray-t használunk. Ventolint meg egy F betűs valamit, ami persze felnőtteknek való. Mostmár kurvára remélem, hogy hatni fog!!! Ő sokat mosolyog, de látom hogy megviseli ez a betegség, amiről a mai napig nem tudjuk, micsoda és meddig tart.

Apja holnap jön haza...

Születésnap

Életem egyik legszebb és legfurcsább ajándékát kaptam meg a születésnapomon.

Ádámtól egy gyönyörű tortát kaptam, amin Ő és a Kisfiam virított...:) Azt hiszem ez volt életem legszebb tortája! Az íze hagy némi kívánnivalót maga után, mert valami hipermodern áfonyás csokis mascarponés csoda volt, én meg sima csokitorta párti vagyok. Ám itt vagyok 29 évesen, köztudott hogy szeretem a csokitortát de még soha nem kaptam. Az emberek mindig olyan tortát csináltatnak nekem, amit szívesen ennének meg, nem pedig amit én ennék meg szívesen.

Történt így, hogy anyámék azért már közelítettek a csokitorta felé, de mivel otthon apa nagy franciakrémes imádó, a csokitorta "krémje" krémes-pudingos franciakrémesére hasonlított. Ez sem volt az igazi.

Mindegy, úgyis figyelni kell a kilókra... A születésnap meg már régen nem olyan, mint rég volt. Már egyáltalán nem érdekel.

Na, a legérdekesebb és legfurcsább ajándékot az anyósomtól kaptam! Legszívesebben lefényképezném, de NEM TUDOM. Az oka:

4-én este feljött, hogy szeretne megköszönteni. Selyempapírba csomagoltan adta át a termetes virág-szerűséget. Kibontottam, egy gyönyörű kávéscsésze volt (ami egyébként növényből állt), benne egy rózsaszín virág. Tök kis helyes volt így együtt.

Még csupán két órája állt az asztalomon, amikor is átjött, és közölte, hogy itt túl meleg van, és levitte a virágot. Azt mondta, IDÉZEM: "Majd menj le a hidegbe megnézni néha".

Ha okos lenne és Kata, akkor okos Katicának hívnám, de ez több volt mint tapintatlanság. Mindegy, tőle már megszokhattuk.

Egyébként a kapcsolatom vele azóta is változatlan. Ma megint berágtam rá. Átjött TEJÉRT. Tudjátok, TEJÉRT. Azért a tejért, amit mindig leszól, hogy tartósító íze van. Most viszont esik a hó. Megteszi az is.

Január közepe

Megpróbálok írni egy kicsit.

Azt hiszem lassan megint lejjebb kell adjam az igényeimet. Amíg régen volt időm reggelente elvetni meg aratni, most annyi sincs, hogy megmelegítsem a tejcit a Kendusnak. Pedig igyekszem azonnal felkelni, amint hallom a mocorgását, hogy mire magához tér, már ott legyen előtte a cumisüveg, de van, hogy nem tudom utolérni.

Hát, egy kis helyzetjelentés... Imádom a kisfiamat! Szó szerint odáig vagyok érte, meg vissza. Azt mondta nekem egyszer valaki, hogy kiröhögi azt, aki "Szerelmemnek" hívja a gyerekét, mert a szerelem az teljesen más érzés, mint amit a gyereked iránt érzel.

Aláírom.

A szerelem hozzá se közelít ahhoz az érzéshez, amit a gyereked iránt érzel. Ez a szeretet jóval erősebb az összes földi érzésnél, amikor a gyermekedet megpillantod reggelente a kiságyában, amikor elmosolyodik és szégyenlősen a paplanba fúrja a fejét. Ez az érzés egyszerűen leírhatatlan.

Imádom!

Most, hogy elkezdtem írni, és végre úgy hittem: lesz rá időm, Kendus elkezdett mocorogni, hamarosan megébred. Úgyhogy ezennel elhúztam menázsit készíteni, ígérem hamarosan jövök:)

Egy napunk

Hajnali három óra. A lefekvés óta most hallom először a mocorgást. Mivel a babaágy a hálószobánkban van, minden apró neszre felébredek. Odasettenkedek a kiságyhoz, közben egyszer azért nekimegyek a falnak - biztonság kedvéért, hogy tényleg ébredjek fel mire odaérek.

Az ágyhoz érve egy apró kis emberkét látok, csillogó szemekkel, aki teli pofával vigyorog rám. Rám, aki akkor még magamhoz sem tértem az előbbi koccanástól. Kotorászok a fejecskénél, hogy megtaláljam a cumiját, majd miután végre megtaláltam, megpróbálom visszaadni neki - sikertelenül, mert fordítva próbálkozom és nem értem miért nem kap rá. Még mindig röhög. Ennek a kornak az előnye, hogy hangot még nem tud hozzá adni, csak a nyitott pofikát látom:)

Negyed 4 körül végre sikerül visszaimádkozni a cumit, Kende kezei is hirtelen leállnak - ismét álomba zuhant.

Visszabotorkálok az ágyikóba, hasra fekszem és hálát adok az égnek, hogy nincs már nagy pocakom. Elhelyezkedek kényelmesen, ránézek még egy utsót a nagy világító órára, 3:20, és azzal már vissza is aludtam.

Hajnali 4, cumi kiköp. Én, mint a nyílvessző, ki az ágyból, neki a falnak. Ennek a koccanásnak hála, mostmár teljesen fent vagyok. Az ágyikóhoz érve azt látom, hogy ugyan nyekereg, de a szemek csukva vannak, tehát még időben érkeztem. Cumit gyorsan visszarakom, és zuhanok vissza a még meleg ágyikóba. Órára nézek, 4:10.

Telik az idő, nem tudok visszaaludni. Kende ellenben hangosan szopizza a cumiját, egy nyekkenés nélkül.

5 óra múlt öt perccel. Végre álmosodom. Elalszom. 5 óra 10 perc. Kende cumi kiköp, nyekergés, az álomkóromnak hála ebből szinte semmit sem észlelek - így valószínűleg elkéstem, mert mire odaérek az ágyhoz már köhögést imitálva sírdogál a gyermekem.

5.45 - vissza az ágyikóba. Azonnal elalszom. 5.50 - Ádám telefonja jelez, hogy kezdődik a nap, fel kell kelni. Ádám felkel, megnézi a gyermekét a kiságyban és boldogan nyugtázza, hogy megint egy csodálatos éjszakán vagyunk túl, egyszer sem ébredt fel a gyermek. Majd becsukja a hálószobánk ajtaját, hogy véletlenül se halljam meg a kinti zajokat és tudjak aludni.

Neki hála egyedül maradtam a szobában egy kétlábonmégnemjáró Riasztóval, aki nagyon jól tudja, hogy lassan ébresztő és kezdődik a nap.

6.10. Az apjának hála a hangok nem szűrődnek ki, Kende elkezd nyekeregni. Felkelek hozzá, ránézek az órára és könyörgőre fogom... "Kérlek Kisfiam csak még egy fél órát had aludjak", cumi vissza aztán be az ágyba.

Hajszál pontosan fél óra múlva Kende elkezd ordítani és megindul a nap. (nem lehet egy rossz szavam sem, megadta a fél órát - legközelebb hármat kérek pontban háromkor)

A cumit visszarakom a szájába, és kimegyek a konyhába tejcit melegíteni. (nekem már nincs tejem, de sikerült szereznünk egy hivatalos tejadó anyukát, aki utánam szült egy héttel, így azóta is anyatejes a Picinyem)

Közben kihozom a nappaliba a Csipetet, leteszem az ágyra és elkezdek gagyogni neki. Látszólag élvezi mert teli pofával vigyorog rám. Aztán eltörik a mécses, eljutott az agyáig hogy ÉHES.

Kb öt percig sírógörcs kínozza, mert kb ennyi idő mire megmelegszik a tejcije. Aztán a szájába dugom a cumisüveget, és vígan szopogatja a cumit, közben megkapom az első teli pelust.

Még nem sikerült megtalálnom a megfelelő pelenkát, így azonnali ruhacsere is van tisztába tevés után - Kendének ugyanis nagyon jó érzéke van a "felfelé-kakiláshoz", és a nyakáig tiszta kaki tud lenni. (ezúton is várom a tippeket! Ami eddig nem jött be: Huggies, Libero, Pampers, és most a Babylove - az is lehet, hogy velem van a baj, pedig szerintem tökéletesen pelenkázok, mindig ügyelek a "fodrokra" is)

Dolgunk végeztével kiülünk a nappaliba. Én megiszom az első kávémat. Utána fél órát gagyogunk, ő mosolyog ezerrel, én meg tök büszke vagyok rá és agyon csókolgatom.

Miután mindketten tiszta nyálasak lettünk, Kende Baba mély álomba szenderül és megkezdi a délelőtti alvást.

10.00 szinte hajszál pontosan enni kér. Benyalja a maga kis 180 grammját, majd büfi, még egy pelus csere és ezúttal elkezdem mégjobban beöltöztetni. Viszem be a városba.

Kisebb fajta rituálé, mire mindketten elkészülünk. Nekem (ha szerencsém van) ilyenkorra már frissen mosott a hajam, és le is tudtam zuhanyozni, így csak öltözni kell. Persze rétegesen. Persze nem jön rám semmi. Persze át se ér a télikabát. Megoldás, egy pulcsi le, télikabát átér.

11 óra környékén végre begurulunk Awárosba, Kendét kiveszem a hordozóból és átteszem a babakocsiba. Megyünk egy nagy kört, sétálunk egy órát, majd felviszem anyukámékhoz. Ott kötelező vigyorparty, anyámék átveszik a Gagyogó szerepét, és nagymamámmal együtt szép kis perpatvart csinálnak. Kende aztán déltől egyig alszik egy kicsit, majd egykor pontosan követeli a memmét.

Anyukám megeteti. Ez az egy előnye van a cuminak, bárki megetetheti. Eleinte legalábbis így gondoltam. Ma már nem szeretem átadni másnak ezt a szerepet, mert imádom nézni közben és hallgatni a sóhajait. Anyám azért mégiscsak más, neki átadom. De ügyelek rá, hogy csak kétnaponta menjek. :)

Fél kettőig minden klappol, én anyáméknál a negyedik kávét döntöm magamba hogy ne aludjak el vezetés közben. Ha Kende elalszik, ilyenkor leugrom a DM-be vagy a Tesco-ba, és vásárolok amit kell, ha nem alszik el, akkor összepakolom és megindulunk hazafelé.

Akárhogy is - 4 óra körül már nagyjából itthon vagyunk. A ház előtt kipakolok, kiveszem a hordozót, a pelenkázótáskát, ami együtt megvan úgy harminc kiló, majd elindulok felfelé a lépcsőn. Egyensúlyozok, mint egy kötéltáncos, hogy se én, se a gyerek ne guruljon vissza.

Nagy nehezen felértünk, Kende a hordozónak és a kocsinak hála, az igazak álmát alussza. Egy hatalmas bundazsákban. Szinte elveszik benne, pedig lassan hét kiló és 68 centi.

Kihasználom a szitut, hogy még nincs fent és felrakom hordozóstul, bundazsákostul a konyhaasztalra és kinyitom rá az ablakot. (mielőtt állatnak tartotok, azért, hogy ne melegedjen be amíg én magamhoz térek)

Gyorsan kipakolok, elrendezem a kiságyát, kiterítek egy nagy pokrócot a heverőre, hogy nyugodtan ki tudjam csomagolni. Tejet veszek elő a hűtőből, kimérek neki 180-at, és bekapcsolom a cumisüvegmelegítőt. Közben ő már mocorog, a pocija jelez, hogy its time to zaba.

Becsukom az ablakot, mert már látszik a leheletem a lakásban, és elkezdem a meleg takarón levetkőztetni. Amíg lehúzom a cipzárt, még négy végtagja négyfelé mered, majd miután kiveszem a bundazsák ujjából a kiskezét, elkezd összegömbölyödni. Ilyenkor eufória és totális boldogság, mert ennivaló a gyermekem:)

Miután kinyújtózott, és rájött, hogy éhes, elkezd ordítani. Zsenialitásomnak hála, a cumisüveg már kilövésre készen áll, szépen odakészítve a heverő melletti asztalra. Szájba bedug, Kende pedig nyammog ezerrel.

Öt óra van körülbelül, mire végzünk a kajával és a tisztába tétellel. Ilyenkor, ha jó napja van, megajándékoz még egy tele-kakis pelussal és ruhával. Újra átöltöztetem és elkezdek neki gügyögni. Közben vacsorát gyártok, hogy mire Ádám megjön, ne azt hallgassam, hogy "mit csináltál egész nap, hogy nincs vacsora?!"

Pár napja pogácsát sütöttem.  A kép a következő volt: dagasztótál a járókában, benne tövig a kezem, gyúrtam a tésztát, a másik, enyhén tésztás kezemmel pedig éppen adom vissza a cumit a szájába.

Hat óra körül rendszerint feljön az anyós, és közli a gyerekkel (mert én már az első lépcsőfoknál láthatatlanná válok), hogy "hát szia, csak nem fáj a hasikád????" - ez most hülyén hangzik, de tényleg így van. Még egyszer sem jött fel úgy, hogy megkérdezze hogy vagyunk, vagy hogy megdicsérje a Kendét, milyen szépen gyarapszik.

Ebből is látszik, hogy 1. gyerekorvos, 2. ANYÓS.

Miután közli velem, hogy:

1. rosszul öltöztetem a Kendét,

2. rossz helyen ülök, mert ha a bal oldalán ülök akkor balra néz, ha jobb oldalán, akkor jobbra néz és szerinte FEJLETLEN mert csak az egyik oldalt használja. (eszébe nem jutna, hogy az anyját szeretné, nem pedig a nagyanyját)

3. túletetem,

4. nem ügyelek a higiéniára,

5. túl sokat foglalkozok a gyerekkel,

6. túl keveset foglalkozok a gyerekkel,

utána rendszerint várja, hogy megkínáljam egy pohár üdítővel, vagy csináljak neki egy kávét. Csodával határos módon én már egy büdös szót se szólok, csak várom, hogy kapcsoljon és menjen a picsába.

Cirka negyed óra alatt kapcsol, és lemegy. Kende pedig végre elalszik. Nekem maradt még egy órám a fürdetésig, közben Ádám is hazajön. Sírva könyörgök, hogy had menjek fel fürdeni.

Neki semmi dolga sincs, háromnegyed órára egyedül hagyom a Kendével, aki ALSZIK. (de legalább figyel rá)

Fél nyolckor összepakolok, új ruha, cumi és visszük fel Kendét a fürdőszobába. Forró víz a kiskádba, mert ő csak abban hajlandó fürdeni. Megint egy negyedórás gagyogás, ilyenkor nagyon aktív, rengeteget mosolyog.

Nyolc előtt tíz perccel ismét a heverőn nézeget, immáron szépen illatosan, és kapcsol, hogy kaja jön.

Nonstop ordít, de elővigyázatos anyjának hála, a kaja kb egy percen belül landol a szájában.

Negyed 9 körül leteszem a kiságyba, és legkésőbb fél 9-kor már az igazak álmát alussza.

Ádám nyugtázza, hogy milyen tündéri gyermekünk van, és semmi dolgom mellette. Megeszi a vacsorát, nem pakol el maga után. Miután elpakolok helyette, elmosogatom a cumisüvegeket, elpakolok az asztalon és kikészítem a reggeli tejet, én is nyugtázom, hogy milyen tündéri gyermekünk van, és hogy mekkora zokni lettem estére.

Ájultam esek be az ágyba, nézem az órát, 22 óra. Majd lehunyom a szemem.

Még szinte egy perce sincs, hogy lehunytam a szemem, máris nyöszörgést hallok. Ösztönösen kikelek az ágyból, és botorkálok a sötétben a kiságyig. A falat persze képtelen vagyok kikerülni.

Ránézek az órára, HAJNALI FÉL 3. Dezsávü érzésem van, azzal elkezdem keresni a kiköpött cumikát....

Kendus

Tegnap volt 8 hete, hogy megszültem ezt a kis porontyot! A szülésem történetét közben megírtam egy online magazinnak, és csodával határos módon megnyertem a "pályázat-szerűséget"...

Ahogy visszaolvastam a cikket, ma már nem így írnám le. Látszik, érezhető a fogalmazásomon, hogy nem voltam magamnál:) De most viccet félretéve tényleg nem az igazi...

Csak én vettem észre? De tényleg össze vissza írtam... Na mindegy!


Kende Baba... A világ legjobb babája. Már átalussza az éjszakát, csak cumi miatt kel fel, de öt perc alatt vissza is alszik. Ma reggel 7-kor nyújtotta be kérelmét az anyjának, miszerint reggelit kíván. Azt is úgy, hogy épphogy meghallottam a nyekergését. Mert ő nem sír, amikor megébred!:)


Most is itt szuszog mellettem. Már néha "beszél" hozzám, és sokat, NAGYON SOKAT mosolyog!!!:))))


Én nagyon boldog vagyok, hogy van nekem.


Az én lelkiállapotom már javulgat, de még nem az igazi. A melleim nagyon fájnak azóta is, bár a gyulladás elmúlt, de a fájdalom megmaradt. Úgy fejek már, mint egy megszállott. Tündérkirálylánynak gondolom ezzel nem mondok újdonságot:)

A negyedik mellszívómat fogyasztom, ezúttal már kölcsönzök egy iparit. És mi tagadás: ezzel legalább nem kell öt órát görnyednem egy nap.

A kis lelkem néha azért még kiakad, mint a kakukkos óra. Sosem hittem volna, hogy hiányozni fog a "pocakos" időszak (amire hozzáteszem, alig tudok visszaemlékezni, mintha az agyam blokkolta volna azt a bizonyos 9 - sőt tíz - hónapot). Amióta megszültem, az értékem a testemen kívül van. Momentán én senkit sem érdeklek.

Már cipelhetem a százkilós szatyrokat, senki sem mondja, hogy segít. Sőt még talán el is várják.

Már nem adják át a helyet, ha belépek valahova. Nem kínálnak innivalóval, nem gondoskodnak rólam.

Hát igen. Felnőttem. Mostmár visszafordíthatatlanul.


Ez a kis Tökmag viszont kárpótol mindenért. Amikor hozzábújok, olyan, mintha kisbaba lennék és az anyukámhoz bújnék, megnyugszom. Mert tudom, hogy mi összetartozunk. És amikor rámnéz és elmosolyodik, az minden bánatot feledtet.

Bár nem tud beszélni és annyira jó gyerek, hogy alig hallani a hangját napközben, mégsem érzem magam egyedül, ha itthon vagyunk. Olyan, mint egy kis Tündér, aki folyton figyel rám és tudja, mikor van szükségem egy nagy mosolyra.

Ő az én kis "benzinkutam". Én meg vagyok a lassan harminc éves veterán autó.


Elküldtem a szülésem történetét az orvosomnak. Olyan kedves kétsorosat írt vissza, ami nagyon jól esett. Azt is írta, hogy elérzékenyült tőle.

Nagyon sokat jelent, hogy ilyen orvosom volt/van. Nagyon megszerettem. Kevés nő mondhatja ezt el a nőgyógyászáról.


Mennem kell, lassan elkészül az ebéd is. Megyek és megterítek.

Mellgyulladás

Azon csodálkoztam volna, ha eme kellemetlen tünetegyüttesből kimaradtam volna...

Újabb próba a postírásra

..merthogy megpróbáltam postolni egy pár nappal ezelőtt. A próbálkozásom csúfondáros kudarcot vallott, egy mondat után abba kellett hagynom. Pedig már nagyon régóta le szeretném írni, mennyire jó irányba haladok! És hogy végre tudok örülni az apró dolgoknak, amik nem is olyan aprók...

Először is van egy hála listám, ami megszületett az agyamban és most képernyőre vetem.

Hálás vagyok és örülök, hogy amióta megszültem, tudok hason aludni! Valami mennyei érzés, amikor lefekszem és dög fáradt vagyok és VÉGRE KÉNYELMESEN ALSZOM!

Hálás vagyok A születésért, mivel azóta nem járok annyit pisilni és végre el tudok indulni egy félórás útra anélkül, hogy wc-t kelljen keresgélnem.

Hálás vagyok Kendének azért is, amiért nem szopizik. A mellbimbóm nem sebesedik ki, mint az ismerőseimnek, és legalább TUDOM MENNYIT ESZIK.

Hálás vagyok Kendének, amiért éjjelente aránylag nyugodtan alszik! A teliholdat leszámítva nagyon jó alvó, és már két napja nem kel fel éjjel enni. A cumival tökéletesen elvan.

Hálás vagyok neki, amiért napközben olyan jó Baba! Így nem tartozom azok közé az anyukák közé, akik délután 4-kor még pizsiben ülnek a nappaliban és nincs idejük se magukra, se a háztartásra... Persze nem ítélem el őket, félreértés ne essék, de nagyon örülök, hogy engem nem kapott el ez a fajta gépszíj. Kende mellett tudok főzni és minden nap rend van! Ettől pedig én is nyugodt vagyok.

Hálás vagyok az orvosomnak és a szülésznőknek, akik asszisztáltak a szülésemnél. Máig olyan szeretettel gondolok mindegyikükre, ami ritka a mai világban, na meg a magyar egészségügyben.

Hálás vagyok Ádámnak, amiért NAGYSZERŰ TÁRS ÉS APUKA!!! Nélküle nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni az első nehéz heteket. Annyi türelem és megértés volt benne, és VAN IS a mai napig, hogy álmodni sem lehetne jobbat. Ma például virágot kaptam tőle! Hatalmas örömet okozott vele. Most még jobban szeretem, mint régen!

Hálás vagyok, hogy családom lett... És hogy ilyen, amilyen. Egy pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen fog alakulni az életem, és főleg nem, hogy Ádámmal. De vannak még csodák... Imádom Őket. Ők ketten lettek az életem értelme(i)

A születés

Talán vasárnap volt, amikor már teljesen el voltam keseredve. Akkor odahívott az orvosom és együttérzően elmondta: "Hétfőn megindítjuk ismét, és kedden is, azonban ha nem indul, szerdán meg kell császároznunk mert kifogytunk az időből".

Nagy reményekkel mentem ki a folyosóra hétfő reggel. Alig vártam az OTT-t. (oxitocin-teszt) Végre hívtak. Addig görcsölgettem de semmi komoly nem volt. Amikor rámkötötték az infúziót, nagyot sóhajtottam és imádkoztam, hogy induljon el valami.

Körülbelül másfél órán át csöpögött az oxitocin, eredmény: egyszer-kétszer 70-es fájás, aztán semmi. Nem akart elindulni.

Később egész nap az órát néztem, milyen gyakoriak a fájások, de azon kívül, hogy kitapétáztam a csempét és az éjjeli szekrényemet post-it-ekkel, nem történt semmi.

Az egész fal tiszta rózsaszín volt a papíroktól és a ráírt számoktól:)

Este elkeseredtem megint, az NST nem biztatott jó eredménnyel. Minden esélyem keddre redukálódott.

Kedden reggel megkaptam az ötödik, egyben utolsó indítót, ami már nem infúzió volt, hanem tabletta. Az orvosom a vizsgálat után annyit mondott: "Nyugodjon meg, ma meg fog szülni". Nyolckor kaptam meg, és onnantól kezdve úgy figyeltem a testemet, mint még soha. De semmi nem történt.

Egykor még minden a helyén volt, néha egy-egy görcs, ami abban különbözött a többitől, hogy ezt végre már a hasam alján éreztem, nem pedig felül. Háromkor is még csak azt írtam a post-it-ekre, hogy "enyhén görcsölök".

4-re feladtam. A fájások nem akartak erősödni de még csak sűrűsödni sem, 7 percesek voltak, néha nyolc...

Aztán háromnegyed 5-kor hirtelen begyorsultunk, elkezdett úgy fájni mindenem, hogy azt hittem beszarok:D Gyorsan elkacsáztam a szülőszobáig, megvizsgáltak, elkezdtem végre tágulni, már majdnem három ujjnyi volt a méhszáj. Közölték, hogy hívjam az uram, én meg hirtelen azt se tudtam hova nézzek, mit csináljak.

Visszamentem a kórterembe, hívtam Ádámot, hogy jöjjön és hozza a fényképezőgépet is, mert úgy fest szülünk! Az öröm határtalan volt.

Hatig szenvedtem, aztán beköltöztettek a kórteremből a szülőszobára. Akkor már ott volt velem Ádám is. Feltettek NST-re, végre mutatta hogy elindult a kisherceg kifelé!

Onnantól kezdve azt se tudtam, mi történik. Hirtelen és gyorsan ment minden, fél 8-ig úgy szenvedtem hogy megemeltem fél kézzel a szülőágyat. Aztán megvizsgáltak, már 4 ujj volt, kezdődhetett a "neheze".

Fél nyolctól kiesett minden, csak foszlányok vannak meg, de azok se kellemesek. Nagyon kemény fájásaim lettek, de a babát folyamatosan monitorozták, vele minden rendben volt.

Körülbelül fél 9 magasságában a szülésznő kiadta a parancsot, és kezdődhetett a kitolási szakasz, amin 26 perc alatt túlestem. Hát mit mondjak... Borzasztó volt.A folyosón sírtak a kismamák, mert hallották ahogy üvöltök, és tudták, hogy rájuk is ez vár... Én magamat úgy hallottam, mint egy halála előtt lévő ember utolsó kiáltásai. Sokkot kaptam.

Végül 20.56-kor kaptam egy kis lila csomagot a kezembe!!!!:) Sírt mint az állat, tiszta magzatmáz volt, amiből arra következtettek, hogy mégsem történt túlhordás. Elvitték inkubátorba, én meg pislogtam, nem vágtam mi történt.

Az orvos várt, hogy szüljem meg a lepényt, de sajnos nem ment. Megszűntek a fájások, leállt a méhem. Ha valaki szült már, tudja milyen, amikor "megszülettetik" a lepényt, hát rákönyököltek a hasamra és úgy... Ez volt a második traumám aznap. Aztán folytatódott, nem akart dolgozni a méhem.

Én csak pislogtam, és nézelődtem, egy hang nélkül. Aztán jött a következő trauma: jött a szülésznő és elkezdte nyomogatni a hasam. Akkor egyszercsak kizúdult körülbelül fél liter vér. Aztán a következő nyomásra megint. Aztán elfehéredtem teljesen, és hívták az orvost, hogy baj van.

Hát basszus, majdnem kivéreztem. A méhem teljesen leállt. Az orvos nem engedte, hogy igyak, mert valószínűleg műtét jön. Beszartam teljesen. Azt mondták valami baj van a méhemmel.

Végül 3 üveg infúzió és manuális összehúzás (értsd: mutatóujjal végigmasszírozták a hasamat, majdnem beszartam úgy fájt) után kaptam egy korty vizet. Már vattát köptem. Rendeltek három zacskó vért és azonnal lefolyatták.

Éjjel toltak ki, 2-kor... Két napig annyi vért vesztettem, hogy féltem kikelni az ágyból. Közben hozták a babát, ő kárpótolt mindenért. De felkelni és ülni se bírtam. Szoptatni kellett volna, de nem volt helyzet rá. Akárhogy feküdtem, nem ment...

Aztán két nap múlva már nagyon kivoltam idegileg. Sírtam minden percben, hogy nem tudom szoptatni a gyermekemet. Ő meg egyre türelmetlenebb volt, sírt és csapkodott, kis méregzsákká változott. A cicit esélytelen volt, hogy elkapja. Még bimbóvédővel sem.

Itthon aztán nyugodt körülmények között elkapta a bimbóvédőt, de hatalmas hiszti árán. Az én idegeim se bírták, főleg mert anyós itt erőszakoskodott vele. Nyomta rá a mellemre a gyereket, közben már úgy éreztem túl agresszív és fáj a picinek. A méhemig éreztem a nyomást. Aztán elkezdett a fejem felett úgy beszélni rólam, mint valami fejős tehénről. A hátam mögött azt terjeszti, hogy cukros vízzel etetem a gyereket. Nem elég a bajom még itt ez a rosszindulatú anyós...

Na szóval csoda, hogy elpattant egy húr?! Kiakadtam, elbőgtem magam és elküldtem a picsába mindenkit, aki itt volt. Beleértve őt, anyámat és a védőnőt is, mert ő is itt volt. Mint valami tárgyról, úgy beszéltek rólam. Kiakadtam nagyon.

Azóta elhatároztam, hogy nem erőszakoskodok a kis Kirgizzel (apja hívja így)... Cumisüvegbe lefejek és azt adom oda neki. Tejci hálistennek van. És ez a lényeg. Majd később, egy-két hét múlva megpróbálkozhatunk újra a cicivel, de most nem kínzom.

Szóval "röviden" ennyi volt a sztori! Bárhogy is alakuljon, a lényeg, hogy megszületett a kisfiam! És gyönyörű!!! Napról napra szebb, rengeteget változik és amikor rámnéz teljesen elolvadok.

Isten hozott kicsi Kirgiz:) Imádlak:))) A többiek meg le vannak szarva!:)

Telihold jelentés

A negyedik indító után úgy érzem beindult valami, csak az a gáz hogy nem bennem hanem a környezetemben.

Mindkét roma lakótársam a szülőszobán szül éppen.

Szóval ha valaki azt mondja nekem egy hónapja, hogy "majd akkor szülsz, ha cigány gyerekek potyognak az égből", akkor valszeg kiröhögöm, de ezt ma éjjel valahogy másképpen gondolom.

Én meg csak fájdogálok-fájdogálok, semmi "nicsakkibeszél"-féle oltári vajúdás, szóval félek hogy elmúlik éjszaka.

Nem merek elaludni. A doki azt mondta legkésőbb szerdán császár, nem várhatunk tovább. Ha nem hat a holnapi indító, vagy a mai, akkor baszhatom. Én nem akarok császárt! Sőt! Természetes úton szeretném megszülni a babámat...:(((

Ja és még ma éjjel!

Még semmi

Az első kiírt dátumot elhagytuk, augusztus 22-én nem született meg Kende Baba. Közben az orvosom közölte, hogy szabira megy, így bírjam ki 29-ig. Most azon vagyok. De nagyon szar, kurva meleg van, nehezen bírom.

Drukkoljatok hogy húzzam ki addig.

...

Pont úgy érzem magam, mint sok-sok hónappal ezelőtt, amikor "olyanom" volt, hogy nem tudtam magamból kiírni a gondolataimat, csak ültem bambán a monitor előtt.

Úgy gondolom már muszáj írnom, lehet most utoljára, de az is lehet hogy sok bejegyzés lesz még, nem tudom...

Az utolsó napokat élem. Hivatalosan augusztus 22-re ígérték Kende Babát, de a tegnapi vizsgálat is úgy döntött (a gyereken kívül), hogy Őfelsége még várat magára. Az orvosom azt mondta, hogy maradunk az első dátumnál, ami szeptember 1. De "ne aggódjak", legkésőbb szeptember 10-én megindítják a szülést... Végülis akkor még csak a 42. hétben leszek...

Az elmúlt két hetem az valami katasztrófa. Már semmi és sehogy sem jó. Nem tudok aludni, hízok mint a disznó, van hogy két nap alatt 5 kiló vizet raktározok el, és ez nagyon elkeserít. Néha krinolin lábujjaim vannak és parizer bokám. Azt  mondják ne egyek sót és jobb lesz...! Hát két hete teljesen kiiktattam a szervezetemből a sót, és tessék! Ennyi szart még életemben nem ettem! Sosem hittem volna, hogy a rántott csirke pont ugyanolyan ízű mint a húsleves, vagy a sóska, vagy akármi amibe nem teszünk sót.

Mostanság teljesen hozzászoktam, hogy amit megiszom, az nem jön ki. A szomjúság-érzetem viszont a régi, tehát napi 5 liter simán lecsúszik. Két pisilés jó ha van.

Gyermekem továbbra is annyira aktív, hogy néha öt-tíz perc kell egy két-három méteres távolság megtételéhez, annyira rugdos. Az NST-n nem lehet elkapni a szívdobogását, mert -bár helye az már nincs túl sok- de simán lebaszkurálja magáról a tappancsokat. Múltkor még azt is megkérdeztem, hogy ilyenkor elektromos áram van a tappancsokban, hogy így potyognak, vagy a gyerek mozgatja őket?? A hozzáértő ápolónő közölte, hogy ne aggódjak, a gép mozog. Aztán rájöttem hogy dehogyis.

Az utóbbi két hétben majdnem hat (!) kilót híztam, ami ugyan csak víz, de nagyon megterhel. Sok a lépcső nálunk, szabályosan fulladok ha bejövök a lakásba. És a legszomorúbb, hogy már alig eszem valamit. Tényleg lelkiismeretfurdalásom van a kilók miatt, pedig tudom, hogy erről már igazán nem nagyon tehetek. A vizeletemben nincs fehérje, nem magas a vérnyomásom, úgyhogy a toxémia kizárható. Só sincs már, így HALVÁNY LILA FINGOM SINCS MITŐL A VIZESEDÉS.

Persze tanácsokat kapok bőven. Olyanoktól is, akik még sosem voltak terhesek. Persze a 99%-át nem kértem. De kapom. Olyan emberek hívogatnak, hogy egyben vagyok-e még, akikkel vagy öt éve nem beszéltem. A nagybetűs barátnők nincsenek már képben, nem is hiányoznak, az életem már más irányba terelődött, ahol már más dolgok fontosak.

Már nem érdekelnek a pasik, a társkeresők, sőt semmilyen negatív hozzáállás akármilyen dologhoz, amit néha felhoznak nekem telefonban. Nekem ne panaszkodjon senki, én sem teszem (max itt), sőt...! Totál csendbe burkoltam magam, és kizárok mindent ami negatív hatással van rám vagy a babámra.

Megváltoztam igen, de nem bánom.

Egy dolog fontos csupán: a CSALÁD. Hogy mindenkivel oké legyen minden és végre a kezemben tarthassam a kisbabámat. Ádámmal pedig minden olyan jó legyen, mint eddig. Mert végre megnyugodtam.

Bárcsak...

Istenem bárcsak megszülnék már végre....

35.

Hát egy éve nem gondoltam volna, hogy ma ilyenkor nagy pocakkal fogok ülni a gép előtt, és egyszerre lesz érfelvágós és jókedvem is.

Az élet arról tett tanúbizonyságot, hogy mindig tud újat mutatni - és fog is.

Nagyon rossz kedvem van. Lehet az idő teszi, pedig egyúttal nagyon örülök neki hogy végre esik és hogy kicsit lejjebb kúszott a hőmérő higanyszála. A hasam egyre terjedelmesebb, de még nem szakadt szét, úgyhogy poronty egyelőre benne van még. Én már nyolcvan kiló felett vagyok.

Voltam kismama fotózáson is, hát mit mondjak, nem vagyok túl megelégedve a képekkel - dehát ez van, hozott anyag, de akkor is: véleményem szerint kreativitás nulla volt benne.

Az érdeklődésemet kezdem elveszíteni minden létező dolog iránt. Már nem tud a főzés se lekötni, két hajolgatás után püfölök mint Süsü, és este hatkor már csak az alváson jár az eszem... Persze nem azon, hogy jajj de jó lenne már aludni, hanem inkább hogy ezúttal tudni fogok-e. Mert napok óta táskák lógnak a szemeim alatt, éjjel vándorlok mint Robin Hood.

A babaszobát nézegetem, és egyik pillanatban izgatott vagyok a várakozástól, a másikban el se tudom képzelni magam anyaszerepben. A szüléstől nem félek. A barátaimtól teljesen elfordultam. Kivételesen én és nem ők.

Nem érzem jól magam a bőrömben.

Tegnap lementünk a Galerius fürdőbe Siófokra, hogy ha már szar idő van, legalább ázzunk kicsit a thermálban. Nem túlzok, öt perc alatt négy embernek szóltam be. Abból kétszer még a bazmeg is elhagyta a számat, hát ez lettem én. Begörcsöltem, le akartam ülni azonnal, de nem tudtam hova mert mindenki foglalta a helyet és senki sem állt volna fel. Végül a pihenő szobában ráleltem végre egy üres székre, apuka és gyereke ült mellette, de nekem már annyira fájt a hasam, hogy megkérdeztem, leülhetek-e melléjük. Azt mondta nem, mert ez a feleségéé. Én voltam a ludas, törölköző rajtam volt, nem látta hogy mekkora a hasam. Végül a földre ültem közvetlen eléjük, és vagy öt percig némán bámultam a faszit - vagy inkább faszmaszkot.

Ketten majdnem fellöktek, a pasik előttem jöttek be az ajtón, amit még akkor is nehezen emésztek meg, ha éppen nem vagyok terhes. De most az vagyok. És érzékeny vagyok.

Szóval remélem ezek után érthető miért nem vágyódom emberek közé. Már herótom van a telefoncsörgéstől is. Mert a vonal másik végén is biztos egy ember áll!

Valamelyik nap Petivel beszélgettem fészbúkon. A nagy petivel. Hát egy idő után már vissza se írtam neki.

Na ennyit a nyervogásról, most megyek, lehűtöm magam és lezuhanyzom. Áldás, békesség.

4 órási hírek:)

Gondoltam itt az ideje egy kis helyzetjelentésnek, mert az nem állapot, hogy mindig csak siránkozni járok fel ide. Sőt mostanában már akkor se.

Tegnap fészbúkon érdekes adalékra találtam. Volt régen egy "pasim", akit társkeresőn ismertem meg, jól nézett ki, kellemes volt a hangja, stb... Aztán randiztunk, aztán azon kaptam magam, hogy hozzá járkálok Petivárosba, és elvileg "járunk" is, csak éppen semmi nem volt köztünk két kerek hónapig. Utólag már nem is bánom, mert volt hogy pl két-háromnaponta volt kedve fürödni, meg ilyenek... Brr belegondolni is durva!:)

Szóval ezt a pasit dobta nekem ki tegnap a fészbúk és csodák csodájára azóta megnősült és a múlt héten még gyereke is született! Ahogy végignéztem a képeket, tök normális családnak tűnt innen, a csaj is helyes, stb... De mégis, ott bujkált bennem a gonosz és nem tudtam nem úgy végignézni, mint életem eddigi legigénytelenebb pasiját.

Hát velem ennyi minden történik:) Sekélyes, mi?:)

Amúgy jól vagyok! Beindult a fészekrakó ösztönöm, bár még kicsit talán korai, de két hete még csak egy elektromos sterilizátorom volt, most meg teljes pompájában áll a gyerekszoba és a babakocsin kívül már mindenünk megvan (az is jön a héten).

A pocakom az egyre nagyobb, eljutottam oda, hogy bizony kapkodok a levegő után egy kis lépcsőzés után (is). A súlyom az nagyon gáz, egyre jobban hízok, már le is baszott az orvos és sószegény diétára ítélt. Azóta is próbálom, azóta se megy.

Az alkoholmentes söröket úgy nyelem, mint kacsa a nokedlit, de hat után még mindig nem eszem semmit. Bár úgy nézem, ez is csak tüneti kezelés, mert oké nem leszek azonnal száz kiló, de azért szépen lassan rakódnak a kilók. Jelenleg éppen kilófordulón vagyok és amíg nem 8-assal kezdődik a súlyom, addig még nyugis vagyok de szerintem ez is csak idő kérdése.

Jajj eltelhetne már a nyár! Még sose kértem ilyet, de ez most tényleg kivételes. Nekem ebben a nyárban semmi élvezet nincs. Se egy Balcsi, se egy akármilyen nyaralás, se egy buli, se egy táncitánci, és még a meleget se bírom.

Gyermekem, nagyon megszenved Érted anyád.

Csináltam ma fokhagymás szaftos vaddisznósültet, krumplipürét, paprikáskrumplit, sopszka salátát, tiramisut. Látszik hogy 1, kurvára unatkozom 2, kurvára ráérek.

Hát röviden ennyi a történet! Ja és a lényeget elfelejtettem, a gyermekem annyira aktív, hogy szabályosan úgy érzem, néha ki akar törni onnan bentről és tiszta apja: nem az előre kiszabott utat választja, hanem egyénileg kívánja megoldani a hely szűke okozta kellemetlenségeket. Kapok egy Kisádámot. Aki az oldalamon keresztül kívánja elhagyni luxusalbérletét.

Kevéske sirám

Hát sziasztok. Itt awoman. Vagyis én. Vagy már nem tudom ki.

Ma valahogy nincs túl jó kedvem. Ádám is hisztis volt, én sem voltam legjobb formámban.

Olyan dolgok történnek, amiknek boldogítaniuk kellene, de aztán mégsem. Most kiröhögtök (már ha vagytok még egyáltalán) de az egyetlen örömöm az elmúlt napokban a babakocsi megrendelése volt. Ennyi...

Egyedül érzem magam. Beléptem a nyolcadik hónapba, a hasam egyre csak nő, mostmár le se tagadhatom az állapotom (na nem mintha szeretném), de akkor sem megyek ki szívesen sehová. A boltig. Annyi. De aztán semmi több. A pár héttel ezelőtti energiabomba kialudt bennem.

Itthon főzök minden nap délelőtt. Akkor még elvagyok. A telefonom akkumulátora kicsivel tovább bírja egy hétnél. Merthogy senki sem keres. Ma már többet beszélgetek ismeretlen hívókkal, akik mindössze címegyeztetés miatt hívnak - igen ők azoknak a futárcégeknek a diszpécserei, ahonnan rendelgetek mostanában. Mikor mit.

Eddig azon sírtam, hogy a barátaim elfordultak tőlem, mert azt hiszik, másról sem tudnék beszélni, csak a terhességemről. Mostmár más a szitu: már nem akarok beszélgetni se róluk, se rólam. Nincs kedvem hozzájuk! Persze nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy ők most is itt dörömbölnek lent az ajtómon, mert természetesen nem. Isten tudja hol vannak és miért pont ott.

Atina terhes! Anyja írta ki pár napja fészbúkra. Örülnöm kellene, mert ha nem csal az emlékezetem, mindig erre vágyott. De annyira bennem van a tüske, hogy már egy éve nem jelentkezett, nem érdekelte mi van velem. Hallott a vetélésemről, majd hallott a terhességemről is, és egy sms-t se küldött. Utoljára tavaly augusztusban beszéltünk, akkor úgy búcsúzott el, hogy amint kiheveri apja halálát, jelentkezik. Aztán soha többé nem reagált egy sms-emre sem.

Szóval örülni vagy nem örülni, inkább örülök ha már választani kell. Csak kurvára nem látszik rajtam.

Mostanában ez is fáj.

Lehet hogy most minden szarul esik, nem? Mert mondjuk hormonok vagy valami. Mittudomén.

Talán mindegy, ezen túl kell esni. Minden változik. Régen az volt fontos, ma ez. Régen a bulik, ma meg már csak Kende. Az sem érdekel, ha egyedül kell végigcsinálnom. Azok a barátnők nem is voltak barátnők, nemde?

És különben sem vagyok egyedül.

Jó hír

Végre felszakadt a cucc, eredmény: tudok köhögni! Eme képességgel a szervezetem ki is használja a helyzetet, éjjel nappal fulladásos halál kerülget.

Patikában állok, már coldrexet se adtak. Azt mondták azt nem szabad. Meg vagyok lőve de nagyon.

Beteg:(

Valami rémes kór támadott meg, ami már azt sem engedi, hogy tíz ujjal gépeljek. Valahogy minden második szót elrontom, és közben folyamatosan szédülök.

Nos, nem tudom milyen szülni. De ötször első trimeszter, mint ez a gebula. Amióta terhes vagyok, HARMADJÁRA vesz le a lábamról ez a takonykór. És ez az egész egyre rosszabb. Lázas vagyok, közben nyelni már nem is merek péntek óta mert annyira fáj. Így még sosem fájt a torkom. Mintha szögek lennének beleállítva.

A közérzetem SZAR, és próbálom nem elhagyni magam, de minden olyan rosszul megy. Elmentem ma bevásárolni, de nehézkesen ment, és nagyon vártam már hogy hazaérjek. Nem tudom mi van velem. Egyszerre vagyok beteg és FÁRADT, és közben beléptem az utolsó trimeszterbe is. Ha ez olyan szar lesz, mint az első, soha többet nem vállalok gyereket!!!

Megteszek ám mindent a gyógyulásért: nagyon sok zöldséget eszem és még gyümölcsöt is (bár fáj lenyelni). Mindennap beveszem a terhesvitamint és kiegészítve 3X1200mg C-vitaminnal. Emellett Coldrex reggel és este is. Napközben pedig mézet zabálok és folyamatában főzöm le a csalán-és hársfateákat.

Eredmény bassza meg NULLA, ZÉRÓ EGY NAGY BÜDÖS SEMMI. Max álmatlan éjszakák és rossz közérzetű nappalok. Brühühüüüüüü elhagyatott vagyok és beteg! Valaki jöjjön, akár szellem formájában is, és mulassza el plíz a torokfájdalmamat... A többit kibírom csak ezt neeeeeee...:(((

26.

Sajnos kezdek gurulni. A lábaim már elkezdtek vizesedni, de hálistennek még csak úgy, hogy ha bekenem, reggelre lemegy de estére megint mam(a)mut leszek.

Anyósommal végérvényesen összerúgtam a port, egy akkora tahó veszett el benne, hogy kár leírni is. Csak dióhéjban, belekotnyeleskedett egy olyan szituba amihez semmi köze és kérdőre vont, hogy miért én megyek a gyerekkel meg az apjával ruhát venni. Miért nem az anyja. Én úgy gondolom hogy ha az elmúlt 7 évben ezt meg tudtuk oldani (ex listát írt hogy mire van szüksége a gyereknek, mi meg megvettük) akkor ezzel most se lesz gond.

Úgy beszélt velem, mintha megtűrt személy lennék ebben a családban. Mindezt a gyerek előtt. Hogy ki vagyok én, mit képzelek hogy elmegyek az urammal egy délután Egyetemvárosba.

Közben az unokáját várom... Hát szép kis anyós... Már nem csapkodok, már nem idegeskedek, mert csak a Baba issza meg a levét, de nagyon leredukáltam a kapcsolatunkat és három ajtót zárok esténként.

Más: tök jó, hogy ilyen jó idő van, de marha nehéz így nem összeesni!:) Rengeteg vizet iszom, próbálok hat után nem enni, és sok piros gyümölcsöt majszolok, de így is jönnek a kilók. A doki azt mondta innentől már csak havi egy kilót hízhatok. Havi egy, úristen, ahhoz képest hogy múlt hónapban 5 is felugrott?!

Ráadásul tudom, hogy nem a kajától hízom, hanem a víz raktározódik. És a doki nem a karácsonyi súlyomat nézi hanem azt, amennyire lefogytam. 70 kiló voltam karácsonykor, aztán 63-ra visszamentem, és most vagyok 75. Azt mondta rengeteget híztam, én ezt ugyan érzem de nem értek vele egyet.

Az uramat nem lehet rávenni hogy csináljon rólam egy nyomorult képet, ha már van egy profi gépem, így csak a család kattintgatós képein van megörökítve a pocaknövekedés. Azért ezt tök sajnálom, mert ez az időszak nagyon sok változást rejt és amúgy sem vagyok megelégedve magammal, legalább egy jól sikerült képet összehozhatnánk. Bezzeg a gyerekét még szarás közben is fotózza, nekem meg könyörögnöm kell.

Szumma szummárum úgy döntöttem profi fotóshoz megyek, nehogy már pont a pociról ne legyen képem!

Azt viszont csak egy hónap múlva, inkább kettő. Bár már most látszik, már tök sokan gratulálnak az utcán. És azt mondják, milyen szép kismama vagyok, csak tudnám milyen szemüvegen keresztül néznek?!

Bassza meg három hónap múlva szülök! SZÜLÖK! ÉN! Lesz egy kisfiam!!! Mostanában ettől az egyszerű ténytől úgy be tudok rezelni, pedig bnőm kislányát profi módon ellátom, a sajátomtól meg úgy félek még, mint a tűztől!!! Anyukák, ugye ez elmúlik????????

kis depi

Lehet ma csak egyszerűen ilyenem van, de nagyon ki vagyok. Az okát nem tudom, de időpontban körülbelül a tegnap estére vezethető vissza. Elmentünk 4D ultrahangra, de a baba végig hason feküdt, fejét a kis párnájába fúrva (méhlepény). Kétszer is nekimentünk, ittam szénsavasat, ettem csokit, de nem volt hajlandó megmoccanni, pontosabban rúgott ezerrel de csak szépen kényelmesen - hason.

Tildával együtt mentünk, ami eleinte tök jól kezdődött, mert normális volt és várta hogy lássa a kisöccsét, de aztán elpattant nála a húr, hogy már legalább fél órája velem foglalkoznak, és amikor az orvos beszélt "apához", már akkor közbeszólt hogy "apa ez fáj, apa az fáj, apa ide figyelj ne oda"... Lehet ez is hozzájárult, hogy azóta nem tudok mosolyogni.

Egyszerűen kurva sok a probléma a Tildával. Képzelt betegségei vannak, állandóan nyávog, és hisztizik ha nem vele foglalkoznak akár csak két percre is, így én most ellenséggé váltam a szemében. Zsarolja az apját, nem alszik itt, mert itt külön ágyban kell aludnia, így folyamatos lelki terror alatt van mindenki körülötte. Kivéve én, mert én leszarom - legalábbis azt hittem eddig, hogy leszarom, de úgy fest mégsem, mert marhára magamra veszem ezt az egész probléma tömeget.

Az apja teljesen ki van miatta. Nem tudja mivel "idecsalni", eleve mennyire gáz már, hogy ide kell csalni. Itt szeretve van mindig, nem verjük, játszunk vele (de tény hogy nem töltjük ki az időt száz százalékosan, mert azon a véleményen vagyunk, hogy egy majdnem 9 éves gyerek legyen már "el' ha leteszik és egyedül van).

Egyszerűen sírhatnékom van az egésztől. Múlthéten a gyereket átvittük a szomszédos városba, majálisozni, és valósággal sírógörcsöt kapott hogy "anyucikát akarom" és úgy hisztizett mint egy kétéves. Borzasztó volt végighallgatni, könyörgött az apjának, hogy vigyük haza, mintha legalább az akasztására mentünk volna. Kitalált mindent hátul, hogy hányingere van, hogy fáj a lába, hogy azonnal haza akar menni, mintha kínoztuk volna! Annyira eldurrant az agyam, hogy a napi húszezredik "hányingerem van"-ra hátrabasztam neki egy zacskót, hogy akkor hányjál. Merthogy sosem hányt, csak mondja, viszont folyamatosan viszik mindenféle vizsgálatra, mert a szülők eddig a pontig azt hitték, szervi baja van.

Nevetséges!

Annyira sírt hogy amikor kiszálltam a kocsiból, hátramentem és BOCSÁNATOT KÉRTEM,  nem akartam megijeszteni a hányással (mert utána már én voltam porondon, hogy az Awo azt mondta hányni fogok és deköcsög), és átöleltem, hátha megnyugszik. Végigmajálisoztuk a délutánt, a gyerek látszólag jól érezte magát, elfelejtette hogy indult az egész, majd nap végén megkérdeztük hogy érezte magát, és azt mondta SZARUL.

Elegem van belőle. Mondhatnak itt amit akarnak, mániákus depressziótól az anya komplexusain át MINDENT. De az én véleményem annyi, hogy ez a gyerek egyszerűen el lett kényeztetve és hisztis rohamot kap ha nem vele foglalkoznak. A hányingerei mind-mind esélytelen próbálkozások, mert a szülők azt kezelik és nem a féltékenységét.

Neki csak egy a fontos: hogy az az ember, akit kinéz magának, csak az övé legyen. Ezért utál nálunk. Mert itt lassan már háromfelé megy a figyelem, de amíg a gyermekünk nem születik meg, addig maradok én az esküdt ellenség.

Anyucikánál pedig pont ezért jó. Anyucikának 8 éve senkije sincs, csak ő. Anyucika az életét tette fel erre a gyerekre. Eredmény: a gyerek zsebre vágja és úgy beszél vele, mint a kutyájával. Anyucika pedig már észre sem veszi.

Nem tudom mi lesz ebből, de folyamatosan mormolom, a mi gyerekünk nem lehet ilyen... És feszülök miatta, és ezt ő is érzi. Közben mocorog, és amikor megsimogatom a hasamat, egy édes kis púp lesz a tenyeremben, ami talán a popsija vagy a kobakja, de a lényeg hogy együtt érez velem. Ő meg én tökéletesen kiegészítjük egymást.

Mindjárt sírok ettől az egésztől. Megőrülök.

püré bazmeg

Megette...! Az utolsó falatig! Azt mondta "na látod ezt így kell csinálni"...

Gondolkodtam, hogy vajon megmondjam-e neki, hogy átverés áldozata lett, de inkább hagytam annyiban a dolgot és lekönyveltem, hogy "öregek..."....