Kilencedik

Ezzel a bejegyzéssel búcsúzom...

Nem tudom hol kezdjem. Elmondom mi volt az oka hogy egy hónapig hallgattam.

A mindennapokban teljesen elsüllyedtem. Reggel felkeltem, elmentem dolgozni, este hazaestem, több tucat túlóra van már a hátam mögött, fizetés nélküli. A nagy habos torta, amit ígértek, mint kiderült csupán lufiból volt. Ki is durrant.

Pár hete felküldtek Pestre továbbképzésre. Egy teljes hétig voltam fent, mély depresszióban hogy kiragadtak az otthonomból. Szobatársat is kaptam, lőttek az esti dorbézolásoknak... Szar volt.

Ekkor már 5 napja késett. Az első napokban készült teszt negatív lett. Nem vagyok terhes - gondoltam. Egy nap múlva azonban megjelent a második csík is - BABÁT VÁROK!!!

Az örömöm leírhatatlan volt, át tudtam volna ölelni a világot!!! Egy teljes éjszakán át forgolódtam, Ádám is majd kiugrott a bőréből örömében... Csodálatos volt!!

Másnap hívtam is az orvosomat, hogy örüljön velem, ekkor már négy pozitív teszt boldog tulajdonosa voltam. A teszt-gyártók legnagyobb örömére beleestem abba a százalékba, akik nem hisznek a saját szemüknek.

Az orvosomat kértem hogy fogadjon pénteken, de azt mondta még olyan kis pici lehet a magzat hogy nem fogunk látni semmit, így inkább a tegnapi péntekre adott időpontot. Teljes izgalomban voltam, vártam mint a messiást. A munkahelyemen persze semmit sem mondhattam el... Csupán kuncsorogtam egy sort úgy cirka másfél hétig, hogy azon a bizonyos pénteken engem tessenek elengedni fiókzárást követően AZONNAL mert dolgom van.

Persze basztak ezek rá. Gyűlölöm őket. Nem azt kértem, hogy előbb engedjenek el, hanem hogy nagy tisztelettel ezen a napon ne kelljen már INGYEN túlóráznom, mert időpontra megyek egy másik városba.

A főnököm terhére legyen még írva, hogy nem volt neki szimpatikus, hogy gyakran járok pisilni, így az utsó pisinél beállt a wc ajtó elé és kezembe nyomott egy fénymásolt személyi igazolványt és lakcímkártyát, és azt mondta: tessék, feladat: nyiss számlát.

1 óra.

És ekkor már nagyon ideges voltam. Direkt keresztülhúzta a számításaimat. Pedig másfél hete kértem hogy engedjen el. A stressz annyira nagy volt bennem, hogy majdnem sírtam.

Ekkor kezdődött a baj, elkezdtem vérezni.

Pontban háromkor persze nem jöhettem ki, úgyhogy mire hazaértem már nagyon sírtam és egyre jobban véreztem. Tudtam hogy baj van, de reménykedtem hogy nem akkora... Aztán az orvosnál még tartottam magam, mondtam neki mekkora az örömöm, Ádám is ott volt velem, aztán jött amit nem kívánok senkinek.

Az először még mosolygó orvos hirtelen elkomorult. Azt mondta sajnálja, meghalt a magzat. Két napja.

Az ezek után jövő három óra borzasztó volt. Azonnal kórházba utalt mert egyre jobban véreztem, meg kellett műteni mert a vetélés nem fejeződött be. Amikor beértünk a kórházba, az ultrahang már alig mutatott valamit.

Sírtam, hogy a fenébe ne sírtam volna. Azt hittem egy világ szakad össze felettem és betemet.

Leszíjjaztak a műtőasztalra és háromszor szarrá szúrták a vénámat. Az aneszteziológus egy szadista volt. Meg bunkó is, de mit várunk a szaros TB-ért. Csodát semmiképpen.

Ahogy belebaszta a kezembe az altatót, azt nem kívánom senkinek, azt hittem leszakad a kezem vagy a testem a kezemről már nem is tudom. A következő pillanatban elaludtam, majd a kórházi ágyon találtam magam és nagyon sírtam.

Kaptam méhösszehúzódó izét, én nem nagyon értek ehhez hogy mi az de nem volt kellemes. És nem is a fizikai fájdalom volt a rossz, hanem a lelki. De az a mai napig.

Elvették a kisbabámat. Vele együtt engem is.

Szóval kedves Blogvilág, ez volt az én történetem. Awoman meghalt tegnap.