Kilencedik

Próbáljuk meg...

Akkora hallgatás után mégis úgy döntöttem, hogy folytatom. Mert nem hagyhatom abba, valahol ki kell írni magamból azt, ami fáj, vagy ami jól esik, mert olyan világban élünk ahol -ismerjük el- ez nem sok embert érdekel.

A kórházi "látogatásom" óta eltelt majdnem két hónap. Az életem egyszerűen egy nagy, BAZI NAGY NULLA. Reggeltől estig dolgozom minden nap.

Ádámmal élek, aki a bánatomban nem osztozott, ami az elhullajtott kisbabát illeti. Meg úgy általánosságban is. A helyzetem több sebből változatlanul vérzik.

Hogy hova tartok? Már magam sem tudom. Össze vagyok zavarodva. Még soha nem veszítettem el annyi mindent, mint ebben az évben. Elveszítettem a drága Mamikámat, a munkahelyemet, a gyerekemet, és végül önmagamat is.

Hogy ebből az egészből mi fog kisülni, én nem tudom, de úgy érzem a legjobb úton haladok lefelé a lejtőn.

Mindenesetre egy dolog biztos: Awoman visszatért. És ennek az erejét egyedül én érzem.