Kilencedik

kis depi

Lehet ma csak egyszerűen ilyenem van, de nagyon ki vagyok. Az okát nem tudom, de időpontban körülbelül a tegnap estére vezethető vissza. Elmentünk 4D ultrahangra, de a baba végig hason feküdt, fejét a kis párnájába fúrva (méhlepény). Kétszer is nekimentünk, ittam szénsavasat, ettem csokit, de nem volt hajlandó megmoccanni, pontosabban rúgott ezerrel de csak szépen kényelmesen - hason.

Tildával együtt mentünk, ami eleinte tök jól kezdődött, mert normális volt és várta hogy lássa a kisöccsét, de aztán elpattant nála a húr, hogy már legalább fél órája velem foglalkoznak, és amikor az orvos beszélt "apához", már akkor közbeszólt hogy "apa ez fáj, apa az fáj, apa ide figyelj ne oda"... Lehet ez is hozzájárult, hogy azóta nem tudok mosolyogni.

Egyszerűen kurva sok a probléma a Tildával. Képzelt betegségei vannak, állandóan nyávog, és hisztizik ha nem vele foglalkoznak akár csak két percre is, így én most ellenséggé váltam a szemében. Zsarolja az apját, nem alszik itt, mert itt külön ágyban kell aludnia, így folyamatos lelki terror alatt van mindenki körülötte. Kivéve én, mert én leszarom - legalábbis azt hittem eddig, hogy leszarom, de úgy fest mégsem, mert marhára magamra veszem ezt az egész probléma tömeget.

Az apja teljesen ki van miatta. Nem tudja mivel "idecsalni", eleve mennyire gáz már, hogy ide kell csalni. Itt szeretve van mindig, nem verjük, játszunk vele (de tény hogy nem töltjük ki az időt száz százalékosan, mert azon a véleményen vagyunk, hogy egy majdnem 9 éves gyerek legyen már "el' ha leteszik és egyedül van).

Egyszerűen sírhatnékom van az egésztől. Múlthéten a gyereket átvittük a szomszédos városba, majálisozni, és valósággal sírógörcsöt kapott hogy "anyucikát akarom" és úgy hisztizett mint egy kétéves. Borzasztó volt végighallgatni, könyörgött az apjának, hogy vigyük haza, mintha legalább az akasztására mentünk volna. Kitalált mindent hátul, hogy hányingere van, hogy fáj a lába, hogy azonnal haza akar menni, mintha kínoztuk volna! Annyira eldurrant az agyam, hogy a napi húszezredik "hányingerem van"-ra hátrabasztam neki egy zacskót, hogy akkor hányjál. Merthogy sosem hányt, csak mondja, viszont folyamatosan viszik mindenféle vizsgálatra, mert a szülők eddig a pontig azt hitték, szervi baja van.

Nevetséges!

Annyira sírt hogy amikor kiszálltam a kocsiból, hátramentem és BOCSÁNATOT KÉRTEM,  nem akartam megijeszteni a hányással (mert utána már én voltam porondon, hogy az Awo azt mondta hányni fogok és deköcsög), és átöleltem, hátha megnyugszik. Végigmajálisoztuk a délutánt, a gyerek látszólag jól érezte magát, elfelejtette hogy indult az egész, majd nap végén megkérdeztük hogy érezte magát, és azt mondta SZARUL.

Elegem van belőle. Mondhatnak itt amit akarnak, mániákus depressziótól az anya komplexusain át MINDENT. De az én véleményem annyi, hogy ez a gyerek egyszerűen el lett kényeztetve és hisztis rohamot kap ha nem vele foglalkoznak. A hányingerei mind-mind esélytelen próbálkozások, mert a szülők azt kezelik és nem a féltékenységét.

Neki csak egy a fontos: hogy az az ember, akit kinéz magának, csak az övé legyen. Ezért utál nálunk. Mert itt lassan már háromfelé megy a figyelem, de amíg a gyermekünk nem születik meg, addig maradok én az esküdt ellenség.

Anyucikánál pedig pont ezért jó. Anyucikának 8 éve senkije sincs, csak ő. Anyucika az életét tette fel erre a gyerekre. Eredmény: a gyerek zsebre vágja és úgy beszél vele, mint a kutyájával. Anyucika pedig már észre sem veszi.

Nem tudom mi lesz ebből, de folyamatosan mormolom, a mi gyerekünk nem lehet ilyen... És feszülök miatta, és ezt ő is érzi. Közben mocorog, és amikor megsimogatom a hasamat, egy édes kis púp lesz a tenyeremben, ami talán a popsija vagy a kobakja, de a lényeg hogy együtt érez velem. Ő meg én tökéletesen kiegészítjük egymást.

Mindjárt sírok ettől az egésztől. Megőrülök.

Mai bölcselet

Az az igazi méltóság, amely nem csökken mások tiszteletlensége miatt.

A Niagara vízesés nagysága sem csökken attól, hogy beleköpsz.

Terhességem legmegalázóbb napja

Elküldtek ugye gastoenterológiára. Várakoztam a rendelő előtt, mire megjött a főorvos. Megvizsgált, közölte minden rendben, nagyon szép a vérképem. Ok. Közben barátnőm, aki tegnap éjjel szült, felhívott hogy ha felmegyek a nőgyógyászati osztályra akkor tudunk dumcsizni egy kicsit. Kérdeztem ott van-e a magánorvosom, csodák csodájára rendelt. Persze a dokit szerintem már veri a víz a látványomtól mert velem mindig csak a probléma van. Hát be akartam neki bizonyítani, hogy tudok én ok nélkül is odamenni, sőt viszem neki a szép leletemet, miszerint nagyon jól vagyok gyomor ügyileg.

Fel is mentem, babát is megnéztem, barátnőmet is, orvosommal is találkoztam. Kértem időpontot a magánrendelésére, adott is, normális volt és láttam rajta, hogy örül hogy végre nem a problémáimmal jöttem.

Elindultam haza. A kórház lépcsőjén megcsúsztam és repültem egyet a betonra. Mindkét lábam reccs mint egy évvel ezelőtt, csak akkor még élt a Mama és megfogott a kerítés aljában.

Úgy kapartak össze. Persze tolószék meg anyám kínja mert nem tudtam összeszedni a lábaimat, egyik erre, a másik arra állt és közben görcsölt a hasam is mert ráestem a tulajdon táskámra.

Vissza a sebészetre, ott találkoztam a gastroenterológussal. Kérdi mi történt, akkor még próbáltam mosolyogni de már nagyon nehezemre esett. A sebész megállapította hogy nem törött el a lábam, nem engedtem magam megröntgenezni.

A hasam zúzódása miatt viszont felküldött a nőgyógyra. Méghogy nem vagyok problémás! Az orvosom alig akarta elhinni, hogy lehetek ekkora szerencsétlen, hogy elesek a kórház lépcsőjén, és ráadásul rá a hasamra. Dehát ez van, én nem tanultam meg kiskoromban, hogy kell elesni.

A magzat jól van. Ő ebből az egészből szinte semmit sem érzett. Max az anyja hiperhisztijét érzékeli, ami azóta van benne, amióta még az uram is lebaszott, hogy hogy lehetek ilyen FIGYELMETLEN. Mintha legalább direkt estem volna el.

Annyira rossz! És annyira érzékeny vagyok! És sírok mindjárt mert úgy érzem ez nagyon nem az én napom!!! Most ha akarnék se tudnék kikelni az ágyból, a talpamat nem érzem, a lábam kék zöld folt. De a baba jól van, és jelenleg ez az egyetlen dolog, ami kicsit vigasztal.

Úgy látom jobbnak ha elvonulok a szobába és ki se jövök március 25-ig, a következő vizsgálatig.

Van olyan...

...amikor az egész napod egy merő kaki, és még a papíron munka után másfél óra ingyen túlórára fognak, aztán annyira szar kedved van amit már nem igazán lehet überelni... és ekkor elindulsz hazafelé és pirosat kapsz a sorompónál.

Na hidd el akkor már csak röhögni fogsz.

Nekem ma pont így nézett ki a napom. Van ez így. Hazaértem és a munkát a munkahelyen hagytam, illetve valahol a sorompó előtt pár méterrel.

Bizony fiatal blogger koromban (:D) még volt időm naponta bejegyzéseket írogatni akár a munkahelyemről is, most meg... ott tartunk, hogy a telefonomhoz alig bírok hozzányúlni. És amikor zárás előtt egy perccel belépett a delikvens a bankba, hogy na már most aztán már ő számlát akar nyitni, teljes joggal énekeltem,  hogy hirtelen elpattant egy húúúúúúúúúr....

A helyzetem változatlan. Élni nem tudok, mert nincs rá időm. Minden nap dolgozom, amikor meg nem akkor itthon robotolok. Már az idejét nem tudom megmondani, mikor szórakoztam egy jót (na jó Balcsin), és hogy mikor nevettem felhőtlenül. A munkahelyemet nagyon szeretem, de néha kurvára idegesítő hogy kapkodni kell. Az, hogy olyan dolgokat várnak el tőlem, amit soha nem tanultam, felettébb elkeserítő.

Nálunk az ügyfélnek ki van nyalva a valaga. Akkor is ha egy merő szar. Ez azért durva, nem? Főleg ha összesen 14 másodpercre lenne szükséged, hogy rendbeszedd az asztalod két delikvens között, és nem kapod meg.

Hát igen vannak dolgok amik igencsak idegesítenek ezen az új munkahelyen. A kolleganőm például egyik percben haláli jó fej és röhögünk, a másikban pedig előjönnek a stiklik nála, amikből természetesen gyermekkori traumákra következtetek, de ez nem változtat a dolgokon... kurvára idegesítő... Annyi felesleges dolgot csinál, amiknek az elhagyása adna nekem öt percet az életembe, mégse lehet mert ő már öt éve ott dolgozik és hát ő tanított be!

Hát úgy röviden ennyit a mai napomról. Meg úgy egyáltalán!

I.

Túlontúl boldogtalan vagyok. Eddig azt hittem a moksától már jobban vagyok, illetve, hogy a depresszióm elmúlt. Emlékeztek, amikor arról meséltem, milyen rosszul voltam...

Hát nincs vége, sőt... A helyzet egyre rosszabb. Amikor úgy érzem már minden rendben hirtelen megint mélypontra kerülök és csak sírok-sírok szakadatlanul.

Ezt hívják bipoláris zavarnak?

Reggel amikor felkeltem, örömmel álltam neki süteményt sütni, aztán végigcsináltam egy esküvői fotózást, most pedig kint ülök a kanapén és az öngyilkosságra gondolok. Egyszerűen fizikailag fáj a létezésem. A gondolatom sosem valósul meg tettlegességben, úgyhogy nem kell megijedni, az öngyilkosság csak gondolati fázisban van. A kivitelezéshez ugyanis sokminden kell. Pl bátorság. Az régen még volt, mostmár nincs.

Most legszívesebben gyógyszert szednék. Csak sajnos azt, amire szükségem van, még nem találták fel. A neve módosult tudatállapot-gyógyszer ami nem bassza tönkre a kp-i idegrendszert.

Az ok megintcsak semmi! Illetve ami van, az nem akkora hogy ez legyen belőle. De tény, gyűlölök mindent magam körül. De leginkább magamat. Szembe tudnám köpni magam. Annyira utállak Awoman!

Nyúlfarok

Akkor csak röviden.

Élek. Az túlzás, hogy virulok mert voltam már jobban is, de úgy fest azért nagy nehezen rendeződik az életem.

A munkahelyem egyre jobb, mostmár egyre önállóbb vagyok, csak kivesz belőlem egy jókora darabot a mindennapos, reggel 7től este 6ig való állandó "odafigyelés".

Ádámmal a helyzet változatlan, megvagyunk, néha veszekszünk, néha tök jó minden, de úgy átlagban nézve semmi különös.

Hétvégén őz-comb-sültet csináltam, először vadhúst életemben és nagyon finom, puha lett! Mondjuk 4 napig pácoltam, ami kabaré volt:) Főleg amikor még egyben volt:)

Most lassan megyek dolgozni, kint van vagy 9 fok, hát ez a nyár is elment gyorsan - mintha itt sem lett volna -, ráadásul úgy, hogy isten igazán bulizni se buliztam egy jót. Ami azért hiányzik. A rossz időt pedig kifejezetten nem szeretem.

Azt álmodtam, hogy a régi lakásomban vagyok és megindult a fűtés szezon. Azért ez azért nem semmi....

Addig írom, amíg bírom...

A depresszió kicsit alább hagyott... Nem tudom mi lesz ez, vihar előtti csend, vagy tényleg vége lehet vajon... ki tudja... Mert ilyen nem volt még. Olyan se, hogy eddig ne írjak. Pedig annyi minden van bennem, minden nap megfogalmazom a kis gondolataimat, még kerek formába is öntöm, majd mire hazaérek már csak vánszorgok és akkor kezdődik a monotonitás.

Ádámról elég régóta nem írtam. Az oka, hogy nincs mit. Nem veszekszünk, inkább állóvíz. A problémáimat teljesen magamba gyűrtem, nem csak neki nem mondom, másnak se.

Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, egész nap tömik az agyam az újabbnál újabb információkkal, estére pedig elfáradok.

Éjjel érdekes álmom volt. Tudom, hogy a moksa teszi velem, de vállalom. Nem tudom hol voltam, de messze innen. A helynek hatalmas volt a belmagassága, olyan volt mint egy akvárium, mert felettünk úszkáltak az emberek. Ismerősök, akiket életemben egyszer, max kétszer láttam... Az álmom hangulata nagyon nyomott volt. Találkoztam egy férfival. Még életemben nem láttam szerintem de nagyon megfogott. Magas volt, barna hajú, barna szemű, szálkás, és rendkívül kedves velem. Azt akarta legyek az övé. De nekem ott volt Ádám... Így nem mentem bele, pedig hatalmas volt a kísértés. A szép az egészben, hogy ezt reggel álmodtam, ami ugye a jövőt jelzi. A férfi egy gyűrűt adott, és kérte hogy legyek a felesége. A gyűrű kő nélküli volt. Majdnem olyan, mint anyukámé. (felsóhajt a blogvilág ugyanis fingja nincs arról, milyen anyukám gyűrűje de sebaj)

A vonzalom akkora volt, hogy teljesen megbolondultam. Egy tábor szerűségben lehettem, mert este volt egy kis buli féleség (ó már megint! mint anno a szakáccsal!), és én kerültem Őt. Egyszerre vonzott és taszított. Majdan felkeltem vala.

És mentem a munkába. És a szokásos.

Hogy mit jelenthet nem tudom.

Kezdek hozzászokni hogy már csak akkor blogolok ha Tilda itt alszik. Kanapé fless. Nem ezért hanem azért, de kezd betelni a pohár. Nem ezzel, mindennel mással.

A végére pedig egy jóhír: tesóméknál baba van!:) Keresztanya és nagynéni leszek - végre valahára. Ha már sajátom nincs, legalább másét pesztrálhatom:)

Ami pedig sajnos rossz hír, ma meghalt Atina édesapja. Atinával a barátságunk ugyan megszakadt de mellette állok amikor csak szeretné. Nagyon sajnálom szegényt:( Apukájának egy másfél hónapja volt stroke-ja, 5 órán át volt segítség nélkül, így lebénult. Ma viszont végleg feladta. Már nem harcol tovább.

Nyugodj békében H.I. Az angyalok vigyázzanak Rád.

Depresszióm kezdete...

.... azt hittem már évek óta elkezdődött. Valószínűleg valami mindig is volt, egy kis depizés ezért, egy kis szomorúság azért, de úgy isten igazán csak most tudtam meg, mit jelent ez a szó.

Persze minden viszonyítás kérdése. Ahhoz képest, hogy egy régi ismerősömnek annyi a baja, hogy a pasija ötpercenként hívogatja, ahhoz képest a lelkivilágom pokoli. Ahhoz képest, hogy nem messze tőlem egy nő tegnap elveszítette a férjét motoros balesetben, miközben világra hozta közös gyermeküket majdnem egy hónappal a kiírt időpontnál, ehhez képest az én lelkiállapotom mennyei.

Az előbbi szituációnál kicsit elszégyellem magam. Mert rosszabb is lehetne. És talán ez a tudat az egyetlen, ami elválaszt az őrültségtől mint fogalomtól.

Sokszor írtam már, hogy bajom van: tulajdonképpen állandóan nyavalygok az elfuserált életem miatt, amit persze én irányítok, mégis olyan jó volt mindig másra mutogatni - egy pontig. Mert eljött ez a pont, és gyanítom minden ember életében eljön ez a pillanat, amikor elfogynak az indokok és önmagában kell keresgélnie.

Úgy egy hónappal ezelőtt elkezdtem szedni egy szert. Azért írom hogy "szert" mert ez se nem gyógyszer, se nem orvosság, de nem is szintetikum, a hatása viszont túlszárnyal mindenen... Moksa Elixírnek hívják. Aki ismeri a Bach virágterápiát, annak nem mondok újdonságot: 84 féle virágpor esszenciáját tartalmazza, és gyakorlatilag a fizikális problémáktól a lelki bajokig mindent gyógyít. A működésébe nem nagyon fogok most belemenni (akit érdekel úgyis utánaolvas), mindenesetre kiugróan reagáltam rá.

A Moksát szedők tábora jelentős gyógyulásról számol be, pár napos alvás-képtelenségről, majd kiegyensúlyozottságról, nyugodtságról... Mechanizmusát tekintve egyetlen egy dolgot csinál: felszínre hozza a problémát (legyen az egy arcüreggyulladás vagy akár egy elfojtott érzelem), majd tized annyi idő alatt (mint ahogy kialakult), meggyógyítja.

Egy hónapja szedem... Talán kicsivel több ideje.

Ahogy kezdődött: első két napban totális alvászavar. Azt mondják csak a bátrak merik este meginni. Megittam. Egy hétig voltak kemény álmaim, amikre egész nap emlékeztem. Elkezdtem felélni a tartalékaimat, és kezdtem nagyon-nagyon elfáradni. A tizedik nap környékén lefeküdtem este aludni és másnap fél 12-ig húztam a lóbőrt. Az ébredés után különös fájdalmat éreztem, de nem fizikait hanem lelkit. Úgy éreztem valami nyom, de annyira hogy nem bírom el. A zuhanyzóban guggoltam és csak sírtam - az okát nem tudtam!

A sírások egyre gyakoribbak lettek, érzelmi viharok követték. Hatalmas változás megy bennem végbe, és minden porcikámmal ellene vagyok.

Minden este eldöntöm, hogy többé nem iszom meg a Moksát. De valami miatt mégis megteszem. A depresszióm annyira mélyen volt, hogy még most is csak kapizsgálom mit jelent az igazi depresszió.. És még most se tudom!

Ott tartok, hogy napok óta sírva alszom el és sírva kelek. Az új munkahelyen nagyon nehezen állom meg a helyem, majdnem felmondtam két nap után. Nem tudom miért érzem amit érzek, de egyszerűen leírhatatlan fájdalom van bennem minden percben. Tegnap éjjel már fizikailag fájt, de tudom hogy a szerveim rendben vannak - eddig.

Nem tudom meddig tart ez a "kipucolás". De félek rámegy az egész kapcsolatom. Tudom hogy a többség azt gondolja, ezért nem is kár, de én máshogy nézem.

Türelem kéne és egy hétre kikapcsolni az agyam. Eszméletlen módon elfáradtam és ez odáig fajult, hogy bepánikoltam az új munkahelyemen is.

Awo, szedd össze magad! Ez nem te vagy!!! Ez a bánatos valaki benned csak a múlt! Kezeld a problémákat és ne hantold el! Menj és álld meg a helyed a munkahelyen! Viseld alázattal a túlórákat és az ebből eredő magánéleti konfliktusaidat! Minden ember ezt csinálja!

Esküdnék rá megint hogy nem veszek be több moksát. De reggel amikor friss vagyok, mindig azt mondom, hogy gyógyítsuk meg a beteg részeket... És igenis megiszom mert azt akarom, hogy a problémák ne később jöjjenek elő hanem oldjuk meg őket MOST! (a többesszámot már magam sem értem, biztos skizofrén is vagyok már)

Röviden így indult. A blog pedig természetesen marad - csak csendesebb lesz egy kicsit. A csendben majd meghalljuk a gondolatokat.

talán végre megismerem önmagam

Vis major

Éjfélkor aludhattam el, legalábbis nem sokkal utána.

Nem telt el fél óra, a telefonom csörgésére ébredtem. Kolleganőm hívott kétségbeesve, miszerint állítólagos támadás érte a bankot, és azonnal útra kell kelnem mert senki sem veszi fel a telefont.

Öt perc alatt értem a helyszínre, a rendőrökkel egyeztetve bementünk. Nem lőttek le. Nem történt semmi. Tulajdonképpen behatolásnak nyoma sem volt, valami rendszer hiba lehetett, de reggel hatra értem haza. Holtfáradtan.

Ádám is felkelt a telefoncsörgésre. Nekem úgy dobogott a szívem, hogy azt hittem kiesik, így indultam útra. Ádám kérdezte mi történt, mondtam hogy betörő van a bankban. Azt mondta vigyázzak magamra. Ennyi. Elindultam.

Hajnali hatig egyetlen hívás sem érkezett tőle. Egyáltalán nem aggódott értem, nem is érdekelte hogy mi történt. Amikor egy órája felvertek a lármájukkal, csak odaült és kérdezte mi volt, de szemlátomást nem érdekelte.

És mi van, ha lelőnek? Mi van ha egy pszichopata túszdrámát rendez? Hat teljes órán keresztül nem voltam itthon éjjel. És ez neki fel se tűnt.

Körkérdés(ek)!!!

Kérnék szépen tisztelettel mindenkit, aki az oldalamra téved, hogy segítsetek nekem az alábbi szituációban rendet rakni és ne sajnáljátok a kommenteket!!!

Utaztunk Ádámmal. Valahogy poénkodva azt mondtam neki hogy még életemben nem kértek fel sosem keresztanyának de még koszorúslánynak sem... Erre ő nevetett és azt mondta, koszorúslány már nem is lehet belőlem.

Erre megdöbbentem, mert a bátyámék esküvőjén jövőre kaptam egy koszorúslányi felkérést és ezt el is mondtam neki valahogy így:

"Dehogyisnem leszek koszorúslány! Bátyámék esküvőjén jövőre az leszek:)"

Ami utána jött az maga a párkapcsolati horror.

Először is azt hitte viccelek. Azt mondta én már öreg vagyok ehhez. Aki most tévedt az oldalamra először, annak elmondanám: 27 éves vagyok.

A következő - szerinte véleménynyilvánítás - szerintem sértés az volt, hogy azt mondta:

"Ez szánalmas".

Azon én fennakadtam, rákérdeztem miért? Azt mondta azért mert én már öreg vagyok ehhez, és az én koromban még "mindig nem-elkelni" és megjelenni habos babos ruhában (ami csak az ő lánya-korabeli lányoknak a feladata) az egyszerűen SZÁNALMAS.

Ezen természetesen besértődtem. Személyes sértésnek vettem.

Megpróbáltam elmondani neki, hogy manapság a mennyasszony barátnői a koszorúslányok, házasságtól és kortól függetlenül. Ő akkor is kötötte az ebet a karóhoz, azt mondta szánalmas leszek ha megcsinálom.

Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam a bőrömben. Miután semmi önbizalmam nincs, és ő azt mondta amit mondott, tökéletesen megingatta szalmából épült kis váramat, amit a bátyámék esküvője köré építgettem.

Azt mondtam neki, ha szánalmasnak tart, akkor felesleges megjelennie.

Ő meg ezen sértődött be, de elmondása szerint ő sosem sértődik meg, de azért idegességében majdnem kidobott a kocsiból úgy 60 km-re kis hazámtól. De erről majd később.

Az ő teóriája a következő: a koszorúslány nem véletlenül koszorúsLÁNY. Merthogy tizenévesnek kell lennie (max!) de inkább Tilda korabeli lányokat szokás hívni. A lány azért van, mert még nem asszony, tehát nincs férjnél. Erre megkérdeztem hogy akkor a menyASSZONY az mér menyASSZONY?! Ő sincs még férjnél! Válasz: az más.

Itt volt egy kihágás részemről (amiért kéretem nyilvános kivégzésemet!). Azt mondtam neki hogy nem tehetek arról hogy 27 évesen itt vagyok, és ő olyan töketlen hogy nem vett el feleségül. Ami tény és igaz, hogy nem vett el feleségül. De a tényekkel nem foglalkozunk. A hangsúly a TÖKETLEN jelzőn volt. Ami után elröhögtük magunkat, de később már ez senkit nem érdekelt. Magyarán szólva megkaptam érte a magamét.

Ott tartunk, hogy öreg vagyok koszorúslánynak, de tulajdonképpen simán lehetnék mert nem vagyok férjnél. Ő még akkor is kötötte az ebet a karóhoz, ez ugyanis TELJESEN MINDEGY, ő akkor is úgy gondolja hogy SZÁNALMAS VAGYOK. (immáron ötödjére mintha hülyegyerek lennék)

Itt már sokkolódtam. Amikor megint felhozta a lányát példának, akkor már nagyon ideges voltam amiért már megint értetlenkedik, és dühömben a következő párbeszéd vulgáris szereplőjévé váltam:

Ő: "Koszorúslányok olyanok, mint Tilda!"

én: "LESZAROM!"

Nos ami ezek után jött azt egy szóval tudnám jellemezni: balhé.

Először is hogy hazug, számító, képmutató, hülye picsa vagyok. Ki akart dobni a kocsiból mert túl akartam kiabálni.

Én tisztában vagyok azzal hogy nem vagyok tökéletes. Na de azért ez kicsit túlkapás volt amit kaptam érte.

Hogy az ő kislányát csak ne szarja le senki, mert kitekeri a nyakam! Kicsit tovább a párbeszéd: szabályosan MEGÖLNE ha csúnyán beszélnék a lányával. (!) Mindez azért, mert azt mondtam LESZAROM. Próbáltam megértetni vele, hogy én nem a Tildát szarom le, hanem idegesített hogy mindig mással példáloz és az én szemszögemből nem hajlandó nézni a dolgokat, de nem értette meg. Azt mondta SZAVAHIHETETLEN vagyok, amiért még azt se merem felvállalni amit mondtam. Miszerint leszarom a LÁNYÁT. (amit nem én mondtam)

Azt mondta hatalmas az egóm, nem látok ki tőle a fejemen át, azt mondta az értelmiségi szintem annyira lent van hogy képtelen lealacsonyodni hozzám, azt mondta PICSA vagyok és poénból azt is elmondta röhögve, hogy egy hülye kurva vagyok. Ezen már én is röhögtem, sőt ha jól emlékszem meg is dicsértem milyen kultúrált.

Amiben kérném az olvasók segítségét:

1. mióta van életkorhoz kötve a koszorúslány project? (ha valaki meghatározná nekem a fogalmát, azt is megköszönném)

2. én voltam a vita kirobbantója, hogy "letöketleneztem"?

3. ő volt a viselkedésem kirobbantója, azzal hogy azt mondta rám szánalmas vagyok?

4. a "szánalmas" szó pozitív vagy negatív? Valamint ÍTÉLKEZÉS-E, vagy csak sima véleménynyilvánítás? (egyáltalán van különbség a kettő között?)

5. megérte a sok negatív jelző és igaza volt-e Ádámnak?

6. szeretetet lehet kicsikarni vagy kikényszeríteni??????? Én vagyok a hibás, amiért nem tudom úgy szeretni a lányát, ahogy ő elvárja, csak úgy, ahogy én azt nyújtani tudom?

köszönöm

Igazad volt Stali!

Igazad volt nincs meg a kölcsönös tisztelet.

Újrakezdeném de nem tehetem, már túl sokszor tettem. Hiteltelen vagyok a Ti szemetekben és már sajnos a sajátomban is.

Azt hiszem ha lehetne OFF gombot nyomni, most megnyomnám.

Aktuális állapot

először is rájöttem, hogy tényleg van bennem egy nagy adag önzőség.

másodjára arra is, hogy mostanában kissé ideges vagyok. Ezalól kivétel a tegnapi nap. Egyébként ennek még akár örülni is lehetne de nem teszem: nem zabálok tőle semmivel sem kevesebbet, sőt talán még ez is arra sarkall hogy tartalékoljak.

Aztán... tegnap este sms-t kaptam rég nem látott, rég nem hallott Petimtől. Csupán annyit, hogy "alszol?". Nem válaszoltam rá már, ma reggel hívtam fel de azon kívül, hogy örültem a hangjának, nem dobogtatta már meg a kis szívem.

Talán ez így jó.

Méltatlankodott egy sort a telefonban és ennyi. Ahogy szokta:)

Kolleganőm mondja nekem tegnap, hogy kedves Milánunk felhívta őt, hogy segítséget kérjen valami banki üggyel kapcsolatban. Állítólag csinált egy új céget. Ennek örömére lehet, hogy ma ő is betoppan a kis életembe. Így estére már tuti gyomorgörcsöm lesz.

Hogy hogyan reagálnék a jelenlétére? Nem tudom... Talán már sehogy. A tőle kapott egyetlen ajándékomat, a nanopadot ma sikeresen leszereltem a kocsiról úgy, hogy három részre szakadt. Szemrebbenés nélkül kivágtam a kukába, pedig általában gyűjtögetni szoktam.

A Merci, amit Valentin napra kaptam tőle, még mindig ott figyel felbaszva a szekrény tetején.

Most vagy elmúlt minden, ami vele kapcsolatos, vagy kevésbé vagyok materialista mint eddig.

A magánéletem pedig elérte a bűvös "szürkehatárt". Stalinak igaza volt, a legnagyobb megpróbáltatás átélni a szürke hétköznapokat. Amikor nincs tragédia, illetve a tragédia maga az, amikor nem történik semmi.

Sírhatnék, hogy jajj de szar az életem, mert reggeltől estig dolgozom és mert Ádám semmit sem csinál... De valójában ez maga a feladat, hogy ennek ellenére is jól érezzem magam.

Jó lenne valamivel feldobni a mindennapokat, mert engem megöl ez a szürkeség, de estére meg olyan fáradt vagyok, hogy elmosogatni is alig van erőm.

Akinek van valami tippje, szívesen venném...

b@sszameg

Életem legnagyobb ballépése volt a mai nap minden tekintetben.

A menü kész de senkit sem érdekel.

Anyáékat legszívesebben visszafordítanám, hogy ne jöjjenek ide.

Gyűlölöm ezt a mai napot. Gyűlölök mindent. Elegem van.

HElyzetet JElentek

Nem tudom mi van velem. (kinőttem a szerepem)

Helyzetet jelentek.

A legnagyobb problémám, hogy híztam tíz kilót. Hogy mitől azt nem tudom, de reggelente sírni tudnék, ha tükörbe nézek. Érdekesmód az ábrázatomon ez most nem látszik (úgy értem nem vagyok pufifejű), és a legszebb hogy csak a mellem nőtt, a karom még mindig olyan vékony mint régen... viszont ahogy megyünk lejjebb... hát bassza meg a seggem eltakarja egész Afrikát, a hasam meg olyan mintha az ötödik hónapban lennék aztán gyerek a habokban sincs.

Egy gatyám se jön rám, egy számmal nagyobb melltartót viselek (na jó ezutóbbit elviselem). Nem érzem jól magam a bőrömben, és ezt sugárzom a környezetem felé is. Szóval el lehet képzelni hogy mostanában nem olyan jó az én barátomnak lenni.

Plusszba megjött - egy hónapon belül másodjára. A munkahelyemmel kapcsolatos dolgok pedig ismertek.

Egyszóval azon a ponton tartok, ahol ember nincs, aki jól érezné magát.

Megrendeltem egy fogyasztótablettát, amivel talán megálljt parancsolhatok a zabálási ingerenciámnak. és majd meglátjuk...

Holnap jönnek a szüleim ebédre! Meghívtam Őket Ádámhoz. 7 év után először jönnek el hozzám. A menüt holnap teszem közzé.

Tényő

azt mondták ma a tv-ben, hogy a tényői sorozatgyilkos először magával akart végezni, és mivel nem sikerült neki különféle pszichés okokból kifolyólag, végzett az egész családjával.

Némely pszichiáter, pszichológus azt állítja, azért ölte meg a családját, mert nem akarta őket annak a fájdalomnak kitenni, ami őket érte volna a családfő halálával.

Valahogy képes vagyok azonosulni azzal az érzéssel.

Az egyetlen dolog, ami miatt mindig visszatartom magam az öngyilkosságtól, az a családom. Anya, apa, és a bátyám.

Sajnos tudom magamról, hogy annyira meg tudom élni a mélységeket az életben, hogy ha valami történne velük, nem tudom lenne-e, maradna-e annyi erőm, hogy itt maradjak.

Erősen úgy gondolom, hogy Ők az egyetlenek, akik miatt itt maradnék. És ha nagyon mélyre kéne ásnom, akkor rádöbbennék, hogy miattuk gondolom így. Mert belőlük vagyok.

Gyermekkoromban ilyen nevelést kaptam (na nem olyat hogy öld meg magad), és szociálisan rendkívül érzékenyre sikeredtem. Ma már tudom, ez nem öröm számomra.

Ez egy skatulya. Mert miattuk gondolom most úgy, ahogy gondolom és pont ők azok, akik miatt egy lépést se tennék a purgatórium felé. Maradok ezen a szutykos színpadon amit életnek hívnak, és ma nagyon de nagyon utálom.

Miért vagyok ilyen? Miért élem meg ilyen drasztikusan az élet apró mélységeit? Miért érzem úgy, hogy nincs tovább?

Nincs segítség.

Soha senki nem fogja észrevenni hogy mi folyik bennem. Ti is csak olvassátok. De fogalmatok nincs arról, hogy ezeket a sorokat ki írja.

egyáltalán létezem én?!

és ha létezem akkor miért így? Miért ebben a formában kellett ideszületnem?

gyűlölöm ebben a percben magam. Nagyon. És ezen semmi sem változtat.

Huh...

nehéz hét áll a hátam mögött. Talán azért nem írtam olyan sokáig, vagy csak azért, mert olyan nagyon hisztis vagyok, legszívesebben felrobbannék.

Tegnap este, amikor hazaértem, már csak sírni tudtam. Ádám kérdezte, mi a baj, de magam sem tudtam. Egyszerűen rámtört. Sírtam mindenért, ami csak körülvett, még azért is, hogy le kell feküdni amiért este van.

Én egyszerűen nem is értem ezt az egészet.

Tuti nem vagyok normális.

A munkahelyemen sem úgy mennek a dolgok, ahogy kellenének. Elegem van mindenből, úgy érzem rám szakadt valami plusz, de hogy mi az, arról fogalmam sincs. Mintha valaki rámtelepedett volna az elmúlt napokban.

Mama??? ...

Jövő héten el kell engedjem Őt... Nincs helye ellenkezésnek...

Mennem kell.
A vállalat nem engedi a lelkemet.

Könnyek

Nem kaptam kérdéseimre választ. Viszont ha az életre úgy tekintünk, mint egy iskolára, akkor ma is gazdagodtam - újabb kérdésekkel.

Na mostmár tényleg úgy érzem hiába éltem eddig. Tele vagyok a környezetemben SELEJT emberekkel. Akik mind-mind meg akarnak változtatni és arra törekednek, hogy kiforduljak a csigaházamból.

Elnézést, de hol van itt az elfogadás? Miért baj ha én "úgy" gondolom?

Két napja haragszom a világra. De úgy istenesen. Mindenkire. Főleg Milán fáj. Nagyon.

A kérdéseim egyre gyűlnek, ami nem is lenne baj, csak maga a TUDAT, hogy megválaszolatlanok maradnak, NAGYON FÁJ.:(

Úgy érzem nincs bennem semmi a régi fényemből. Már csak úgy eldob mindenki. Már nem számítok.

Szürke hétköznappá váltam.