Kilencedik

Nyúlfarok

Akkor csak röviden.

Élek. Az túlzás, hogy virulok mert voltam már jobban is, de úgy fest azért nagy nehezen rendeződik az életem.

A munkahelyem egyre jobb, mostmár egyre önállóbb vagyok, csak kivesz belőlem egy jókora darabot a mindennapos, reggel 7től este 6ig való állandó "odafigyelés".

Ádámmal a helyzet változatlan, megvagyunk, néha veszekszünk, néha tök jó minden, de úgy átlagban nézve semmi különös.

Hétvégén őz-comb-sültet csináltam, először vadhúst életemben és nagyon finom, puha lett! Mondjuk 4 napig pácoltam, ami kabaré volt:) Főleg amikor még egyben volt:)

Most lassan megyek dolgozni, kint van vagy 9 fok, hát ez a nyár is elment gyorsan - mintha itt sem lett volna -, ráadásul úgy, hogy isten igazán bulizni se buliztam egy jót. Ami azért hiányzik. A rossz időt pedig kifejezetten nem szeretem.

Azt álmodtam, hogy a régi lakásomban vagyok és megindult a fűtés szezon. Azért ez azért nem semmi....

Addig írom, amíg bírom...

A depresszió kicsit alább hagyott... Nem tudom mi lesz ez, vihar előtti csend, vagy tényleg vége lehet vajon... ki tudja... Mert ilyen nem volt még. Olyan se, hogy eddig ne írjak. Pedig annyi minden van bennem, minden nap megfogalmazom a kis gondolataimat, még kerek formába is öntöm, majd mire hazaérek már csak vánszorgok és akkor kezdődik a monotonitás.

Ádámról elég régóta nem írtam. Az oka, hogy nincs mit. Nem veszekszünk, inkább állóvíz. A problémáimat teljesen magamba gyűrtem, nem csak neki nem mondom, másnak se.

Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, egész nap tömik az agyam az újabbnál újabb információkkal, estére pedig elfáradok.

Éjjel érdekes álmom volt. Tudom, hogy a moksa teszi velem, de vállalom. Nem tudom hol voltam, de messze innen. A helynek hatalmas volt a belmagassága, olyan volt mint egy akvárium, mert felettünk úszkáltak az emberek. Ismerősök, akiket életemben egyszer, max kétszer láttam... Az álmom hangulata nagyon nyomott volt. Találkoztam egy férfival. Még életemben nem láttam szerintem de nagyon megfogott. Magas volt, barna hajú, barna szemű, szálkás, és rendkívül kedves velem. Azt akarta legyek az övé. De nekem ott volt Ádám... Így nem mentem bele, pedig hatalmas volt a kísértés. A szép az egészben, hogy ezt reggel álmodtam, ami ugye a jövőt jelzi. A férfi egy gyűrűt adott, és kérte hogy legyek a felesége. A gyűrű kő nélküli volt. Majdnem olyan, mint anyukámé. (felsóhajt a blogvilág ugyanis fingja nincs arról, milyen anyukám gyűrűje de sebaj)

A vonzalom akkora volt, hogy teljesen megbolondultam. Egy tábor szerűségben lehettem, mert este volt egy kis buli féleség (ó már megint! mint anno a szakáccsal!), és én kerültem Őt. Egyszerre vonzott és taszított. Majdan felkeltem vala.

És mentem a munkába. És a szokásos.

Hogy mit jelenthet nem tudom.

Kezdek hozzászokni hogy már csak akkor blogolok ha Tilda itt alszik. Kanapé fless. Nem ezért hanem azért, de kezd betelni a pohár. Nem ezzel, mindennel mással.

A végére pedig egy jóhír: tesóméknál baba van!:) Keresztanya és nagynéni leszek - végre valahára. Ha már sajátom nincs, legalább másét pesztrálhatom:)

Ami pedig sajnos rossz hír, ma meghalt Atina édesapja. Atinával a barátságunk ugyan megszakadt de mellette állok amikor csak szeretné. Nagyon sajnálom szegényt:( Apukájának egy másfél hónapja volt stroke-ja, 5 órán át volt segítség nélkül, így lebénult. Ma viszont végleg feladta. Már nem harcol tovább.

Nyugodj békében H.I. Az angyalok vigyázzanak Rád.

Ja, igen!

Amúgy meg jeles nap ez a mai.

Ma van egy éve, hogy nem gyújtottam rá.

Én döntöttem...

Egyedül

Ha megtapasztalja az ember a társas magányt, onnantól kezdve apró kis felfedezések birtokába juthat nap mint nap... ez az ajándék az önmagunkkal való találkozásból ered...

Nos mi ma elmentünk Egyetemvárosba. Nagy nehezen sikerült odaérnünk, mivel nem olyan messze tőlünk szakadt le az autópálya de ma már hálistennek megnyitották. Addig Awáros borzasztó kamion-csomóponttá vált. Egy órába telt az út a szoli és a benzinkút között.

Szóval Egyetemvárosba mentünk, és ő mindenáron be akart menni a BMW szalonba, az pedig a temető mellett van. Rögtönöztem, hogy én be szeretnék menni a Mamához. Ő pedig intézze csak az ügyes bajos dolgait.

Befele menet vettem egy pár szál szegfűt, gyertyát és gyufát. Gyufa azóta nincs nálam, amióta nem dohányzom. Egy hónap múlva lesz kereken egy éve.

Az a pár méteres séta, ami a temető bejáratától egészen az urnahelyig megy, mindig nagyon nehéz. Fel-felsejlenek azok az emlékek, amik drága Mamimmal történtek, amikor Papának vittünk virágot. Ahogy kislányként ott gyalogoltam mellette, fogta a kezemet, másikban a virágot... És megálltunk a kútnál hogy vizet vigyünk a vázába... Az a kút azóta is ugyanúgy néz ki.

Odaértem... de nem voltam egyedül. Ott volt egy néni pont az én Mamám urnahelye előtt. Törölgette a falat nagy buzgón, köszöntem neki és lepakoltam a padra. Elgyengültem. Abban a pillanatban emlékek tömkelege suhant át a fejemen, csak úgy jöttek az érzelmek minden irányból, és közben néztem az ő drága nevét az urnatáblán... meg az évszámot... és akkor külvilág kikapcs, és elkezdtem pityeregni.

Az a banya hirtelen odajött hozzám, miközben gyújtottam volna meg a gyertyát. Elkezdett velem veszekedni, hogy ahol a gyertyák vannak, az az ő gyermekeinek az urnahelye és takarítsam ki. (beleolvadtak a gyertyák a betonba de ez egy üres urnahely volt, és senkinek sem volt odaírva a neve.) Ránéztem a nőre, hirtelen elfehéredtem, és ideges lettem, hogy hogy jön ő ahhoz, hogy megzavarjon?! Pláne ilyen dologgal? Hogy belepofátlankodjon a könnyeimbe.

Kivettem egy mozdulattal az elolvadt viaszcsomót és eldobtam. Ennyi volt a takarítás de a nő még utána is morgott nekem és akkor olyat tettem hogy magam is megcsodáltam. Rámordultam a nőre, és kifakadtam, és életemben először egy idegennek azt mondtam hogy "hagyjon már békén".

Ennyi volt a nagy történés, de felzaklatott a nő. Ahogy kimentem a kocsihoz, Ádámon láttam az átszellemültséget, amit az új ötös BMW okozott benne, úgyhogy nem is firtattam a történteket. Egy teljes órán keresztül azon gondolkodtam, hogy egyáltalán miért kellene megosztanom vele a történteket? Biztosan nem érdekli, és nekem se lesz jobb tőle.

Maradt hát minden a régiben, két lapát föld és egy bejegyzés.

Kicsit kesze-kusza

Amikor az ember megszületik, felsír. Hogy miért, azt most nem gugliztam ki, de gondolom sokkhatásként éli meg az anyaméh utáni hirtelen klímaváltozást.

Később a sírása "leredukálódik" látványos szenvedésbe, amit úgy hívnak: hiszti. A hiszti lényege, hogy minél hangosabb legyen és mindenekelőtt kellően látványos, hogy az ember, aki külsőleg szemléli, láthassa mekkora kínt él át a gyerek, amiért már megint nem az van, amit ő akar.

Aztán az évek előrehaladtával ez a hiszti is megváltozik. Amikor tinik leszünk, már komoly fájdalmat takar, és érdekes mód a látvány és a hangzatosság fokozatosan eltűnik.

Huszonéves korunkra megtanulunk hang nélkül sírni.

Ez az alap hipotézis. Ettől persze minden ember eltér, én csupán a személyes tapasztalataimat írtam le ezügyben. Látok egy hétéves gyereket, aki ugyebár koránál fogva szinte csak a hiszti küszöbéig jutott (leszámítva a baleset és a sérüléseknél keletkezett félelem sírásba való torkollását), és adott vagyok én, az idézőjeles felnőtt, aki megtanultam hangtalanul sírni.

A hangtalanul sírás egy teljesen normális érzelmi kitörés nálam. A gond ott kezdődik, ha kicsit visszafejlődni látszok, és ez a hangtalan dolog átvált látványos és hangos mutációba. (hiszti?)

Én úgy érzem igazi gondok akkor vannak nálam, ha már nem hangtalanul sírok és nehezen türtőztetem magam, hogy ne kapjon el egy sírásos roham olyankor, amikor társaságban vagyok.

Érti aki érti, aki meg nem, az tanulja meg.

Kicsit már megint összeszedetlen vagyok, mint ahogy az elmúlt egy évben sokszor tettem... Pedig nincs baj, csak nagyon megélem az érzelmi mélypontjaimat. Nem tudom mikor változik már meg a világ, vagy mikor változik meg Awoman.

Szeretném megoldani az engem körülvevő problémákat. Barátként tekinteni az ellenségeimre. Szeretni, akiket gyűlölök. Elfogadni, akiket elfogadhatatlannak ítéltem. Élni végre, nem pedig halni. Az élet nem arról szól, hogy felkészüljünk a halálra. A halál szól arról, hogy nem vagyunk már életre valók.

Goodbye Appletown

Annyiszor eltökéltem mostanában, hogy írok bejegyzést, mert annyi minden lenne, ami csöpp agyamnak megfejthetetlen, de aztán mindig abbamaradt az igyekezet, és maradt helyette a nagy büdös semmi.

A munkahelyem egyszerűen "páratlan". Eddig annyira szerettem az egészet, és nem csak magát a munkámat, hanem a kollégáimat és azt a fílinget ami körülvett, amikor egy átmulatott hétvége után végre leülhettem az íróasztalomhoz.

Mostmár nem ilyen az ottlét:( Persze amit csinálok, maga a munkám még mindig az, ami eddig volt. Ügyfelekkel foglalkozom, kedvesek a kollégáim, stb stb stb, mégis a főnököm egyszerűen tönkretett bennem mindent, ami kellemes érzéseket keltett bennem, ha a Bankról volt szó.

Nem tudom miért jó ez neki, ha szőrös szívű szipirtyót játszhat. Nem tudom miért jó, ha egész napját egy mosoly nélkül éli meg. Nem tudom miért kell mindig ennyire a törvények mögé bújni, és miért nem lehet valaki egy kicsit "laza".

Azt sem értem miért próbál néha barátnőset "játszani", máskor meg kiül az arcára az öröm, hogy megint írásbeli figyelmeztetőt adhat.

Ez a nő úgy van elcseszve, ahogy van. És próbálom elhinni, hogy gyermekkorában sérült... Próbálom azt gondolni, hogy megvan biztos a maga baja, ami mondjuk nem nagyon érdekelne ha elém állna és felajánlaná, hogy elmondja.

Lehet az apja szíjjal verte. Az is lehet, hogy az anyját verte péppé a szeme előtt. Lehet, hogy gyermekkorában komoly betegséggel kezelték. Lehet hogy soha nem szerették. (ez mondjuk szvsz most is így van.) Lehet, hogy meddő és elfordul tőle minden faszi, akinek ezt elmondja.

Lehet sokminden. Próbálom megtalálni a válaszokat, persze úgy, hogy nem ez tölti ki a mindennapjaimat. Annyira azért mégsem érdekel, ha nem állok elé és kérdezem meg punktum, hogy "hé te mi a fasz bajod van egyébként, amitől ilyen félresikerült vagy?" - nem, nem vagyok bunkó. Csak mint magam is sérült ember lévén, azért kíváncsian szemlélem, hogy vajon ennek meg mi baja lehet... Mi történt, ami miatt úgy érzi, hogy rombolnia kell? Vagy csak egyszerűen zsidó?

Ha zsidó akkor meg holnap kiteszem a gólemet az asztalomra. Bár magam nem vallom a zsidó vallást, de származásomat tekintve én is az vagyok.

Hát ennyi a miújság a főnökömmel. Tönkretette a jó levegőt a munkahelyemen. Mintha legalább szar munkaerő lennék...

Ezen kívül minden teljesen normálisnak mondható az életemben.

Ma elhoztam a lakásomból egy pár dolgot. Szépen lassan kiköltözöm.

Minden mérföldkő ilyen az életben? Ahogy ott álltam a lakásban, felrémlettek arcok, esték, érzések, illatok, Milán... Majd eszembe jutott a Merci. Amit Valentin napra kaptam tőle és mérgemben felkúrtam a szekrény tetejére. Ma levettem és bevittem a bankba szétosztani. Már nem jelent semmit.

Azért összességében én nagyon szerettem ott lakni. Szerettem egyedül. Szerettem egyedül lenni magammal. Jó volt addig aludni, amíg szerettem volna és jó volt ott minden este, amit a barátaimmal töltöttem. Megvolt a fílingje a hülye picsa szomszéd néninek is, aki ha arra megyek már köszönni se köszön. Hiába az otthonülő, pletykás vénasszonyoknak agyuk semmi.

Ilyenkor, ahogy visszagondolok Milánra és az ott töltött közös estékre, nem az az emlék él bennem, hogy egy díjnyertes paraszt volt. Hanem csupa megmosolyognivaló, kellemes emlék.

Életemnek ezt a korszakát fájó szívvel de mosolyogva zárom le.

El kell kezdenem összpontosítani az új élet adta kihívásokra. És megfelelni minden téren.

Ennek örömére az előbb kitakarítottam az egész konyhát:D

Már úgyse fáj, ha újra látom az arcodat

Eljött, aminek el kellett jönnie, Milán bejött a bankba. Tegnapra vártam, tegnap pénzszállítót kaptam helyette:D

Szóval rájöttem: már nem fáj. A szívem nem dobbant meg, és ha éreztem is bármit, az csupán a szánalom határát súrolta, de azt is csak egy kicsit. Ideköszönt, láttam, szemkontaktusra sem méltattam, és mint egy idegennek, úgy köszöntem vissza neki.

Eljött ez az idő is. Azt nem mondom, hogy teljesen érzelem-mentes voltam, mert azért azt még nem, de nagyon jó úton járok a célom felé. Ha megkérdeznék, mi zajlott le bennem, a legjobb szó a szégyenérzet lenne (de annak is csak egy gyenge szellője). Szégyellem magam amiért ez az egész megtörtént. Úgy, ahogy, és akkor, amikor.

Ennyi.

Én élek

Jelentem, szeretnék visszajutni a blogger világba. Kicsit nehézkesen vettem rá magam, hogy írjak, de úgy gondoltam muszáj. Kell, hogy legyen ennek az életciklusnak is nyoma.

A kedvem egészen tűrhető. Mamára gondolva már nem sírok. Néha fojtogat a sírás, két könnycsepp kijön és ennyi. Ez a sírós időszak most elmúlt, helyette jött a fizikai fájdalom. Úgy fáj a szívem, mint még soha.

Azért próbálok visszatérni az életbe.

Vicces sztorim is van. Bár az illető, akiről szól, nem tartja viccesnek, én csak úgy nyugtázom a történetet, hogy "a fagyi mindig visszanyal".

Milánunkról van szó természetesen. A sztorit nagyon nem tudom bőségesen kifejteni, mivel ez megy az egész ORSZÁGBAN. A lényege, hogy biztos hallottatok az élelmiszerbotrányról, ami az országban végigsöpört az egyik hipermarketben. Bizonyos bébikajákról. Na ez Milán. Az ő pályafutása minden bizonnyal befellegzett ezzel a hatalmas negatív reklámmal. Arany szive. Az index leírta: az ügyvezető nem nyilatkozik. Leszedte az összes képét iwiw-ről.

Majdnem írtam neki egy sms-t, hogy gratuláljak, híres ember lett... De aztán megálltam, nem leszek köcsög. Úgyse válaszol erre se. De azért elgondolkodtam, hogy ez tuti karma.

Többet sajnos nem írhatok az ügyről, de majd egyszer elmesélem egy személyes blogtali keretei között.... vagy msn-en.

Szóval Milánról ennyi a hír. Vele álmodtam, hogy felkeresett és csak azért, hogy átölelhessen. Álmomban már tudta mit veszített. Az álom humorosabb része, amin felkelés után fél órán át röhögtem, hogy miután átölelt, visszaváltozott címeres parasztgyerekké és ugyanolyan faszmaszk volt, mint ahogy megismertük a történet végére.

Ennyit róla:-)

Ádámmal is zajlanak az események. Tegnap óta hivatalosan is elköltöztem. Összeköltöztünk. A dolgok nagyon jól alakulnak, minden tök jó! Kezdek teljesen egyenesbe jönni.

Húsvétkor hatalmas gyerekműsort csináltam, finomakat főztem, este pedig 4 gyereket altattam el, mert ott aludtak mindannyian. Nagyon jól éreztük magunkat.

Tegnap óta hivatalosan is háztartást vezetek. És végre nem olyat, amiben a vacsorám egyszemélyes adag. Egyelőre élvezem. A későbbiekben ezt nagyobb részletességgel is kifejtem.

A húsvétról még annyit, hogy anyóspajti odajött hozzám tegnap (ő egyébként nem vett részt a mulatságban, mert Romániában kirándult), és a szakadatlan utálata ellenére annyit mondott: "köszönöm, hogy összehoztad a családom".

Na ennyit erről. Egyébként meg: the show must go on.

#19

Nehéz bármit is mondani. Majd ha lesz kicsit több energiám, írok. De most még nem megy. Szomorúságon kívül nemsokmindent tudnék ide írni, arra pedig senkinek sincs szüksége. Mamát úgyse hozza vissza semmi:(

A temetés tegnap lezajlott. Emberi volt. Ennyit tudok róla mondani.

A lelkem "van". Röviden ennyi. Naponta többször elmondom az arámi Miatyánkot, hogy a Mamának jobb legyen a purgatórium színpadán.

Hát most ez van. Majd írok ha már jobb lesz egy kicsit.

Kell ott fenn egy ország...

Az az igazság hogy Mama sosem látta a lakásomat. De mindig tervezte, hogy majd jól megnézi:) Kérdeztem Tőle, iszik-e kávét, azt mondta nem nagyon, kérdeztem, hogy na és koffeinmenteset? Azt mondta azt igen. (később vált számomra világossá hogy iszik rendes kávét is, csak nem tudta mi az a koffeinmentes)

Azóta van úgymond meghagyva a Mamának az utolsó koffeinmentes kapszula a konyhában. Amiért már sosem jön el.

Azt mondta három hete, amikor ott voltunk nála, hogy már várja a tavaszt. És azt is mondta, hogy "elviszlek ibolyát szedni, kisunokám"... Ahogy begördültem hétvégén a parkolóba, észrevettem hogy szinte ibolyakék az egész... Elkezdtem ibolyát szedni - Nélküle. De ott volt velem. Éreztem.

Megkért, hogy ha megyek hozzá, előtte hívjam fel egy nappal. Mert akkor csinál nekem paprikáskrumplit. Azt nem tudja más megcsinálni, mert olyat csak Ő tud.

Tudott...

De már nem fog.

Olyan hihetetlen, hogy elment. A legutolsó képem róla, ahogy alszik az ágyán. Érdekesen bebugyolálva kórházi lepedőkbe. Azt mondják, már nem élt. De szinte láttam ahogy emelkedik a lepedő a tüdejénél.

Pénteken temetés.

Drága Mamim...

Szinte elhinni sem vagyok képes, hogy amikor a reggeli bejegyzésemet írtam, az én drága Mamikám már nem volt köztünk:(((((

Tízkor jött a telefon, hogy meghalt az én szeretett Mamim

Azonnal indultunk apával, anyával Egyetemvárosba.

.. Amikor odaértünk a kórházhoz, még szinte

annak tudatában voltam, hogy a Mamikám él, és látogatóba jövünk. De ahogy beléptem a kórház ajtaján, megdobbant a szívem. Felszaladtam a lépcsőn, futottam be a kórterembe... Ott feküdt Ő, letakarva... Ráborultam az ágyra és kerestem a kezét... még meleg volt...

Drága Mama!

Nagyon hiányzol:( Olyan rossz így Nélküled...

Good Morning Spring, good bye winter

Szóval végre itt a tavasz... Hihetetlen de szinte egész nap tárva nyitva van az ablak, és nem fázom. A fűtés már egyáltalán nem megy... olyan jó volt ma hazajönni

A lelkemben a vívódás kezd elcsitulni, de Ádám rákérdezett hogy mi a problémám Milánnal kapcsolatban, mert észrevette hogy ha róla van szó (akármilyen humoros szinten) bezárkózok és kínai nagy falat emelek magam köré.

Elmeséltem neki, hogy ennyire még soha senki nem vett semmibe ahogy ő. És azt is elmondtam hogy nagyon nehezen kezelem.

Megértette.

Megkértem hogy kezeljük ezt a dolgot úgy, mintha meg sem történt volna és engedje hogy magam oldjam meg (dolgozzam fel).

Azóta egy fokkal jobb. Kezdem magam elég erősnek érezni a portörléshez is. Kezdem elengedni a materialista nézeteimet és úgy fest elindultam egy nyugodtabb úton. Ádámmal minden jól alakul, és ha ez így marad akkor idén még talán a család is bővülni fog, ha más nem egy pocaklakó személyében:)

Hát ennyi.

Jelenleg az ágyamon ülök, finom illatosan (majdnem egy órát fürdőztem), megcsináltam két nagy adag majonézes salit, két vagy három kiló sült csibehusit, és úgy két óra múlva várom a kis vendégeimet hogy megérkezzenek.

Addig elmélkedek és ki tudja még talán egy könyvet is kézbe veszek:)

Könnyek

Nem kaptam kérdéseimre választ. Viszont ha az életre úgy tekintünk, mint egy iskolára, akkor ma is gazdagodtam - újabb kérdésekkel.

Na mostmár tényleg úgy érzem hiába éltem eddig. Tele vagyok a környezetemben SELEJT emberekkel. Akik mind-mind meg akarnak változtatni és arra törekednek, hogy kiforduljak a csigaházamból.

Elnézést, de hol van itt az elfogadás? Miért baj ha én "úgy" gondolom?

Két napja haragszom a világra. De úgy istenesen. Mindenkire. Főleg Milán fáj. Nagyon.

A kérdéseim egyre gyűlnek, ami nem is lenne baj, csak maga a TUDAT, hogy megválaszolatlanok maradnak, NAGYON FÁJ.:(

Úgy érzem nincs bennem semmi a régi fényemből. Már csak úgy eldob mindenki. Már nem számítok.

Szürke hétköznappá váltam.