Kilencedik

Anyós a pácban - avagy éljen a magyar TEJ

Amikor eltökélem magamban, hogy igenis megszánom az anyósom, és nem tekintek rá úgy, mint a véres rongyra azok után, ahogy viselkedett velem; ilyenkor jön egy szikra és meghívom ebédre.

Ebéd édes hármasban, először is közli, hogy áthozza az uborkasalátáját, de csak miután azt is elmondta, hogy szerinte valami baja van, túl savanyú.

Majd beszólogat az uramnak. (Ő már rutinos, egyik fülén be, másikon ki.)

Majd nekem. Ilyet e: "Jaj én nem kérek ennyi krumplipürét, mert ÉRZEM RAJTA A TARTÓSÍTÓSZERT, szar tejből csinálod... Nem is értem, pedig olyan finomakat tudsz te csinálni..."

Azon gondolkodtam, vajon melyik tartósítószert érzi rajta, az E178-at vagy az E199-et, na meg hogy mióta ilyen érzékeny a termelői magyar tejre, ARRA, AMIVEL HÓNAPOK, SŐT ÉVEK ÓTA FŐZÖM?!

Végülis köszönettel tartozom neki. A viselkedésének hála többet nem kell elviselnünk ebédkor, mert soha többet nem hívom meg. ENNYI.

Addig írom, amíg bírom...

A depresszió kicsit alább hagyott... Nem tudom mi lesz ez, vihar előtti csend, vagy tényleg vége lehet vajon... ki tudja... Mert ilyen nem volt még. Olyan se, hogy eddig ne írjak. Pedig annyi minden van bennem, minden nap megfogalmazom a kis gondolataimat, még kerek formába is öntöm, majd mire hazaérek már csak vánszorgok és akkor kezdődik a monotonitás.

Ádámról elég régóta nem írtam. Az oka, hogy nincs mit. Nem veszekszünk, inkább állóvíz. A problémáimat teljesen magamba gyűrtem, nem csak neki nem mondom, másnak se.

Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, egész nap tömik az agyam az újabbnál újabb információkkal, estére pedig elfáradok.

Éjjel érdekes álmom volt. Tudom, hogy a moksa teszi velem, de vállalom. Nem tudom hol voltam, de messze innen. A helynek hatalmas volt a belmagassága, olyan volt mint egy akvárium, mert felettünk úszkáltak az emberek. Ismerősök, akiket életemben egyszer, max kétszer láttam... Az álmom hangulata nagyon nyomott volt. Találkoztam egy férfival. Még életemben nem láttam szerintem de nagyon megfogott. Magas volt, barna hajú, barna szemű, szálkás, és rendkívül kedves velem. Azt akarta legyek az övé. De nekem ott volt Ádám... Így nem mentem bele, pedig hatalmas volt a kísértés. A szép az egészben, hogy ezt reggel álmodtam, ami ugye a jövőt jelzi. A férfi egy gyűrűt adott, és kérte hogy legyek a felesége. A gyűrű kő nélküli volt. Majdnem olyan, mint anyukámé. (felsóhajt a blogvilág ugyanis fingja nincs arról, milyen anyukám gyűrűje de sebaj)

A vonzalom akkora volt, hogy teljesen megbolondultam. Egy tábor szerűségben lehettem, mert este volt egy kis buli féleség (ó már megint! mint anno a szakáccsal!), és én kerültem Őt. Egyszerre vonzott és taszított. Majdan felkeltem vala.

És mentem a munkába. És a szokásos.

Hogy mit jelenthet nem tudom.

Kezdek hozzászokni hogy már csak akkor blogolok ha Tilda itt alszik. Kanapé fless. Nem ezért hanem azért, de kezd betelni a pohár. Nem ezzel, mindennel mással.

A végére pedig egy jóhír: tesóméknál baba van!:) Keresztanya és nagynéni leszek - végre valahára. Ha már sajátom nincs, legalább másét pesztrálhatom:)

Ami pedig sajnos rossz hír, ma meghalt Atina édesapja. Atinával a barátságunk ugyan megszakadt de mellette állok amikor csak szeretné. Nagyon sajnálom szegényt:( Apukájának egy másfél hónapja volt stroke-ja, 5 órán át volt segítség nélkül, így lebénult. Ma viszont végleg feladta. Már nem harcol tovább.

Nyugodj békében H.I. Az angyalok vigyázzanak Rád.

Kicsit kesze-kusza

Amikor az ember megszületik, felsír. Hogy miért, azt most nem gugliztam ki, de gondolom sokkhatásként éli meg az anyaméh utáni hirtelen klímaváltozást.

Később a sírása "leredukálódik" látványos szenvedésbe, amit úgy hívnak: hiszti. A hiszti lényege, hogy minél hangosabb legyen és mindenekelőtt kellően látványos, hogy az ember, aki külsőleg szemléli, láthassa mekkora kínt él át a gyerek, amiért már megint nem az van, amit ő akar.

Aztán az évek előrehaladtával ez a hiszti is megváltozik. Amikor tinik leszünk, már komoly fájdalmat takar, és érdekes mód a látvány és a hangzatosság fokozatosan eltűnik.

Huszonéves korunkra megtanulunk hang nélkül sírni.

Ez az alap hipotézis. Ettől persze minden ember eltér, én csupán a személyes tapasztalataimat írtam le ezügyben. Látok egy hétéves gyereket, aki ugyebár koránál fogva szinte csak a hiszti küszöbéig jutott (leszámítva a baleset és a sérüléseknél keletkezett félelem sírásba való torkollását), és adott vagyok én, az idézőjeles felnőtt, aki megtanultam hangtalanul sírni.

A hangtalanul sírás egy teljesen normális érzelmi kitörés nálam. A gond ott kezdődik, ha kicsit visszafejlődni látszok, és ez a hangtalan dolog átvált látványos és hangos mutációba. (hiszti?)

Én úgy érzem igazi gondok akkor vannak nálam, ha már nem hangtalanul sírok és nehezen türtőztetem magam, hogy ne kapjon el egy sírásos roham olyankor, amikor társaságban vagyok.

Érti aki érti, aki meg nem, az tanulja meg.

Kicsit már megint összeszedetlen vagyok, mint ahogy az elmúlt egy évben sokszor tettem... Pedig nincs baj, csak nagyon megélem az érzelmi mélypontjaimat. Nem tudom mikor változik már meg a világ, vagy mikor változik meg Awoman.

Szeretném megoldani az engem körülvevő problémákat. Barátként tekinteni az ellenségeimre. Szeretni, akiket gyűlölök. Elfogadni, akiket elfogadhatatlannak ítéltem. Élni végre, nem pedig halni. Az élet nem arról szól, hogy felkészüljünk a halálra. A halál szól arról, hogy nem vagyunk már életre valók.

Goodbye Appletown

Annyiszor eltökéltem mostanában, hogy írok bejegyzést, mert annyi minden lenne, ami csöpp agyamnak megfejthetetlen, de aztán mindig abbamaradt az igyekezet, és maradt helyette a nagy büdös semmi.

A munkahelyem egyszerűen "páratlan". Eddig annyira szerettem az egészet, és nem csak magát a munkámat, hanem a kollégáimat és azt a fílinget ami körülvett, amikor egy átmulatott hétvége után végre leülhettem az íróasztalomhoz.

Mostmár nem ilyen az ottlét:( Persze amit csinálok, maga a munkám még mindig az, ami eddig volt. Ügyfelekkel foglalkozom, kedvesek a kollégáim, stb stb stb, mégis a főnököm egyszerűen tönkretett bennem mindent, ami kellemes érzéseket keltett bennem, ha a Bankról volt szó.

Nem tudom miért jó ez neki, ha szőrös szívű szipirtyót játszhat. Nem tudom miért jó, ha egész napját egy mosoly nélkül éli meg. Nem tudom miért kell mindig ennyire a törvények mögé bújni, és miért nem lehet valaki egy kicsit "laza".

Azt sem értem miért próbál néha barátnőset "játszani", máskor meg kiül az arcára az öröm, hogy megint írásbeli figyelmeztetőt adhat.

Ez a nő úgy van elcseszve, ahogy van. És próbálom elhinni, hogy gyermekkorában sérült... Próbálom azt gondolni, hogy megvan biztos a maga baja, ami mondjuk nem nagyon érdekelne ha elém állna és felajánlaná, hogy elmondja.

Lehet az apja szíjjal verte. Az is lehet, hogy az anyját verte péppé a szeme előtt. Lehet, hogy gyermekkorában komoly betegséggel kezelték. Lehet hogy soha nem szerették. (ez mondjuk szvsz most is így van.) Lehet, hogy meddő és elfordul tőle minden faszi, akinek ezt elmondja.

Lehet sokminden. Próbálom megtalálni a válaszokat, persze úgy, hogy nem ez tölti ki a mindennapjaimat. Annyira azért mégsem érdekel, ha nem állok elé és kérdezem meg punktum, hogy "hé te mi a fasz bajod van egyébként, amitől ilyen félresikerült vagy?" - nem, nem vagyok bunkó. Csak mint magam is sérült ember lévén, azért kíváncsian szemlélem, hogy vajon ennek meg mi baja lehet... Mi történt, ami miatt úgy érzi, hogy rombolnia kell? Vagy csak egyszerűen zsidó?

Ha zsidó akkor meg holnap kiteszem a gólemet az asztalomra. Bár magam nem vallom a zsidó vallást, de származásomat tekintve én is az vagyok.

Hát ennyi a miújság a főnökömmel. Tönkretette a jó levegőt a munkahelyemen. Mintha legalább szar munkaerő lennék...

Ezen kívül minden teljesen normálisnak mondható az életemben.

Ma elhoztam a lakásomból egy pár dolgot. Szépen lassan kiköltözöm.

Minden mérföldkő ilyen az életben? Ahogy ott álltam a lakásban, felrémlettek arcok, esték, érzések, illatok, Milán... Majd eszembe jutott a Merci. Amit Valentin napra kaptam tőle és mérgemben felkúrtam a szekrény tetejére. Ma levettem és bevittem a bankba szétosztani. Már nem jelent semmit.

Azért összességében én nagyon szerettem ott lakni. Szerettem egyedül. Szerettem egyedül lenni magammal. Jó volt addig aludni, amíg szerettem volna és jó volt ott minden este, amit a barátaimmal töltöttem. Megvolt a fílingje a hülye picsa szomszéd néninek is, aki ha arra megyek már köszönni se köszön. Hiába az otthonülő, pletykás vénasszonyoknak agyuk semmi.

Ilyenkor, ahogy visszagondolok Milánra és az ott töltött közös estékre, nem az az emlék él bennem, hogy egy díjnyertes paraszt volt. Hanem csupa megmosolyognivaló, kellemes emlék.

Életemnek ezt a korszakát fájó szívvel de mosolyogva zárom le.

El kell kezdenem összpontosítani az új élet adta kihívásokra. És megfelelni minden téren.

Ennek örömére az előbb kitakarítottam az egész konyhát:D

ó bazz

A Milán körüli hercehurca végetért. A bébiételei nem károsak mégsem. Mindenesetre a hitelrontás miatti per hiába lesz sikeres, én már a büdös életben nem vennék olyan kaját a gyermekemnek, amit valaha megbélyegeztek hogy rákkeltő. Anyukák, lehet hozzászólni a témához!

Most nem akarok kárörvendő lenni - de kurvára az voltam napokig. Kicsit még talán lelkiismereti kérdést is gyártok a dologból... dehát akkora paraszt volt... a fagyi pedig mint tudjuk mindig visszanyal.

Ádámmal minden rendben van!!! Olyan jól alakul minden, a közös élet, és egyéb közhelyek:) Tényleg ezúttal minden szép és jó. Tildával akadnak gondok, most legutóbb ugyanis azt hazudta az anyjának, hogy "úgy beszéltem vele, mint a kutyával". Ez egyébként az én szavam járása, úgyhogy örömmel konstatálom, hogy tanul tőlem is valamit.

A sztori miatt egy jó öt percig dúltam-fúltam, mert Ádám megkérdezte tőlem komolyan, hogy "de biztos nem mondtál neki semmit?"... már maga a kérdés sértő volt és bepöccentem.

A gyerek elkezdett játszani velem. Csakhogy én egy okos felnőtt vagyok. Nem hagyom magam. Röviden annyi a probléma a Tildával, hogy 1. akaratos 2. féltékeny. És plusszba még gyerek, 128 centis magassággal, úgyhogy nagyon be tud rám pöccenni, ha nem teszek úgy, ahogy ő akarja.

Sajnálom. Szeretem a gyerekeket. Tildát is szeretem. De nem hagyom, hogy ő diktáljon nekem. Lehet, hogy fordított mostanság a világ, de akkor is, amíg világ a világ, én teszem el a befőttet és nem fordítva. Egy nyolcéves soha nem fog parancsolgatni nekem. Mondjuk egy 88 éves sem. De azért vannak határok.

Good Morning Spring, good bye winter

Szóval végre itt a tavasz... Hihetetlen de szinte egész nap tárva nyitva van az ablak, és nem fázom. A fűtés már egyáltalán nem megy... olyan jó volt ma hazajönni

A lelkemben a vívódás kezd elcsitulni, de Ádám rákérdezett hogy mi a problémám Milánnal kapcsolatban, mert észrevette hogy ha róla van szó (akármilyen humoros szinten) bezárkózok és kínai nagy falat emelek magam köré.

Elmeséltem neki, hogy ennyire még soha senki nem vett semmibe ahogy ő. És azt is elmondtam hogy nagyon nehezen kezelem.

Megértette.

Megkértem hogy kezeljük ezt a dolgot úgy, mintha meg sem történt volna és engedje hogy magam oldjam meg (dolgozzam fel).

Azóta egy fokkal jobb. Kezdem magam elég erősnek érezni a portörléshez is. Kezdem elengedni a materialista nézeteimet és úgy fest elindultam egy nyugodtabb úton. Ádámmal minden jól alakul, és ha ez így marad akkor idén még talán a család is bővülni fog, ha más nem egy pocaklakó személyében:)

Hát ennyi.

Jelenleg az ágyamon ülök, finom illatosan (majdnem egy órát fürdőztem), megcsináltam két nagy adag majonézes salit, két vagy három kiló sült csibehusit, és úgy két óra múlva várom a kis vendégeimet hogy megérkezzenek.

Addig elmélkedek és ki tudja még talán egy könyvet is kézbe veszek:)

Elmélkedés

Tuuudom már lerágott csont, én mégis próbálom megfejteni az embereknek ezt a tulajdonságát, amivel képesek engem ennyi gondolkodásra kényszeríteni:)

Mi viszi rá az embert, hogy kapcsolatba bonyolódjon, ha közben fél az elkötelezettségtől? Erre a válasz, hogy minden bizonnyal laza, könnyű kapcsolatot keres anélkül, hogy a "párjával" magasztosabb kérdéseken elmélkedjen.

Akkor mi vezérli? A szex? Tök gáz, hogy manapság már minden második férfi ilyen, sőt sajnos a nők is, mert ennyire felszínesek lettek.

De mi van akkor ha már belebonyolódott a kapcsolatba? A fair viselkedés is már a múlté? Hogy valaki őszinte legyen és nem egy kiszámítható, hazug ember? Tényleg ennyire megromlott a világ?

Az olyan emberek, mint én, aki egy icipici homokszem ebben az elsivatagiasodott világban, én iszom meg a levét ennek az egésznek. Mert hiszek bennük. Hiszem, hogy lehetnek jók. Lehetnek jobbak. Aztán a saját bőrömön tapasztalom, hogy ez nem is létezik. Az emberek már nem hisznek semmiben.

Magyarországon másfél millió embernek nincs egyetlen barátja sem. A magyarok 90%-a nem bízik senkiben. (normális ez?!)

Szóval ott tartunk, hogy már belebonyolódott. Mondjuk a szex miatt. Oké. A másik ember nem így gondolja. Tudja ő egyáltalán, hogy a másik hogyan gondolja??? Vagy annyira önző, hogy ezt mégcsak meg sem kérdezte?

Mi a teendő, ha ilyen önző emberrel találkozunk? Tanuljunk tőlük? Vagy adjunk át egy kicsit "magunkból"? Hagyni kell elmenni? Mert ő mindig ilyen marad? És mitől válik egy ilyen igazi emberré?

Kérdés-hegyek, válasz alig-alig vagy egyáltalán nem. Na és ez normális?!

Annyira gáz, hogy egy karnyújtásnyira lenne a válasz minderre, ha lenne az ilyen férfiaknak kellő intelligenciájuk ahhoz, hogy elénk álljanak és megmondják a frankót, DE NEM. Ugyan már miért könnyítenék meg az életünket azzal, hogy őszinték legyenek? NEM. Jobb a titkolózás, a másik háta mögött való rosszmájú megjegyzéstétel, és még sorolhatnám.

Kurvára megfordult a világ. Kifordult magából.

Jó reggelt Awoman!

Ahogy a matektanárom is mondta régen, ha valami leesett nekem végre, hogy "na jó reggelt", úgy kérem olvasni most is, mert rájöttem: tegnap elfelejtettem blogolni.

Aránylag sokminden történt a kis életemben, de amiket le fogok írni, azokat kérném szépen tiszteletben tartani, és feleslegesen ne ítélkezzünk... rájöttem ugyanis, hogy én is itt rontom el az emberi kapcsolataimat.

Kibékültünk Ádámmal és nagyon jó, szuper minden. Titkolhatnám még egy hónapig, amíg kiderül hogy most tényleg minden rendben van, vagy éppen ellenkezőleg amikor márcsak múltba való visszarévedés erejéig reklámoznám, hogy "az elmúlt hetekben főszereplője volt az életemnek", de úgy döntöttem: nem. Ez az ember vagyok én, ez az ember ÉN VAGYOK, aki itt ír, ahogy Martin Luther King is megmondta. Aki egyébként nem tudom miért, de egy rendkívül szimpatikus (színpatikus! by Pepperke) kis negró:)

Na szóval csütörtökön elmentünk közösen Tildával egy közismert gyermekszállodába, aminek a rendezvényszervezőjével azóta is levelezek nagy bőszen, mert gyermekprogram az valami nuku volt.

Nihil - Kalypso után szabadon:)

Hazajöttünk szombaton, Awárosban este kubai est volt, úgyhogy mentünk oda is. Megittam vagy nyolc CubaLibrét, eredmény súlyos volt, ugyanis pöttyedt se rúgtam be. Szerintem nem volt benne alkohol, de amikor a bátyámra néztem, rájöttem, hogy talán mégis.

Csakhát a rutin meg az évek!

Aránylag jól érzem magam a bőrömben, de bevallom őszintén nagyon böki a csőrömet Milán viselkedése. Néha magamra haragszom, néha a világra, meg néha még rá is, hogy lehetett ilyen maxiseggfej?!

Naívan azt gondoltam, biztosan a telefonját hagyta el. Ezért még azt is bevállaltam, hogy büszkeséget félretéve tegnap levelet írtam neki az iwiw-en, oda ugyanis továbbra is kétpercenként fellép. Rövid, tömör levél volt, lényegében annyit tartalmazott hogy nem értek egyet a viselkedésével, de nem haragszom rá, és kb ennyi.

Válasza a szokásos. Semmi.

Már nem akarom megérteni. Már nem akarom elhinni, hogy ő más volt. Már látom, hogy ugyanolyan, mint a többi. Csak magamat nem értem, mi az isten fogott meg benne. Már így is túl sokat elmélkedtem róla, mint amennyit ért ez az egész, de muszáj elemeznem a gondolataimat, hogy megismerjem magam egy kicsit jobban. Milyen vagyok én? Hol rontottam el? Kell-e ítélkezni?

Talán mostmár elfogadom. Ha bejön a bankba, ugyanolyan leszek, mint régen, amikor még "idegen" voltam. Sajnos az emberi kapcsolatokban elkövetik azt a hibát, hogy ha nem tud egy idő után továbblépni magasabb dimenzióba, akkor visszaredukálódik - kapcsolat előttivé. De csak ha ilyen tényezők állnak fenn, mint amilyen Milán is volt. És ezzel nem minősíteni szeretném, csak jelezni, hogy lehetne ezt jobban is csinálni.

Ádám egyébként rendkívül normális velem. És szeretném elsők között Veletek tudatni, hogy ha ilyen normális is marad, akkor idén valószínűleg gyermekvállalásra adjuk a fejünket!!! (ezt a környezetemben senki sem tudja még)

Tilda is úgy veszem észre, pozitív irányban változott, bár most jönnek majd elő a komolyabb kis csaták, mert valamit kezdenünk kell a féltékenységével. Volt egy pár jelenet, amiből nyíltan kiolvasható volt, hogy nem tudja kezelni az érzelmeit, ha mondjuk az apja átölel engem. Hát... Megoldjuk;)

Röviden ennyi történt velem. Örüljetek velem:)))

Hülyegyerek! Megegyelek?! Nem eszlek mer' hülye leszek

Nem nagyon írtam le, hogy mi is zajlott le tulajdonképpen egy héttel ezelőtt, mármint hogyan történt a nagy szakítás...

... most se fogom.

Viszont van a tarsolyomban egy megmosolyognivaló történet arról az estéről. Akármilyen szomorú is voltam eddig, ha az eszembe jutott, mindig elröhögtem magam.

Helyszín a kocsi, párbeszéd Milán és köztem:

A: na és mesélj... Te hiszel a reinkarnációban?

M: az meg mi?!

A: hát... lélekvándorlás...

M: hm... abban nem.

A: értem... Na és abban hiszel, hogy van élet a halál után?

M: ööö... abban igen.

:)))) Szép délutánt mindenkinek:)))