Kilencedik

Érdekes dolgok történnek....

... és ennek most semmi köze a babához...

Amikor az élet úgy tűnik teljesen lenyugodott, és inkább hasonlít egy lágy naplementéhez a horizonton, mint egy vihar előtti rózsaszín égaljhoz, akkor köp még egyet, mint egy vulkán.

Most itt ülök a gép előtt és nem tudom hova tenni azt az e-mailt, amit reggel kaptam.

Milán bejelölt fészbúkon. Tudjátok, Milán. De hogy MIÉRT meg MIÉRT PONT MOST, azt kurvára nem értem.

Nem esett ez most jól.

Goodbye Appletown

Annyiszor eltökéltem mostanában, hogy írok bejegyzést, mert annyi minden lenne, ami csöpp agyamnak megfejthetetlen, de aztán mindig abbamaradt az igyekezet, és maradt helyette a nagy büdös semmi.

A munkahelyem egyszerűen "páratlan". Eddig annyira szerettem az egészet, és nem csak magát a munkámat, hanem a kollégáimat és azt a fílinget ami körülvett, amikor egy átmulatott hétvége után végre leülhettem az íróasztalomhoz.

Mostmár nem ilyen az ottlét:( Persze amit csinálok, maga a munkám még mindig az, ami eddig volt. Ügyfelekkel foglalkozom, kedvesek a kollégáim, stb stb stb, mégis a főnököm egyszerűen tönkretett bennem mindent, ami kellemes érzéseket keltett bennem, ha a Bankról volt szó.

Nem tudom miért jó ez neki, ha szőrös szívű szipirtyót játszhat. Nem tudom miért jó, ha egész napját egy mosoly nélkül éli meg. Nem tudom miért kell mindig ennyire a törvények mögé bújni, és miért nem lehet valaki egy kicsit "laza".

Azt sem értem miért próbál néha barátnőset "játszani", máskor meg kiül az arcára az öröm, hogy megint írásbeli figyelmeztetőt adhat.

Ez a nő úgy van elcseszve, ahogy van. És próbálom elhinni, hogy gyermekkorában sérült... Próbálom azt gondolni, hogy megvan biztos a maga baja, ami mondjuk nem nagyon érdekelne ha elém állna és felajánlaná, hogy elmondja.

Lehet az apja szíjjal verte. Az is lehet, hogy az anyját verte péppé a szeme előtt. Lehet, hogy gyermekkorában komoly betegséggel kezelték. Lehet hogy soha nem szerették. (ez mondjuk szvsz most is így van.) Lehet, hogy meddő és elfordul tőle minden faszi, akinek ezt elmondja.

Lehet sokminden. Próbálom megtalálni a válaszokat, persze úgy, hogy nem ez tölti ki a mindennapjaimat. Annyira azért mégsem érdekel, ha nem állok elé és kérdezem meg punktum, hogy "hé te mi a fasz bajod van egyébként, amitől ilyen félresikerült vagy?" - nem, nem vagyok bunkó. Csak mint magam is sérült ember lévén, azért kíváncsian szemlélem, hogy vajon ennek meg mi baja lehet... Mi történt, ami miatt úgy érzi, hogy rombolnia kell? Vagy csak egyszerűen zsidó?

Ha zsidó akkor meg holnap kiteszem a gólemet az asztalomra. Bár magam nem vallom a zsidó vallást, de származásomat tekintve én is az vagyok.

Hát ennyi a miújság a főnökömmel. Tönkretette a jó levegőt a munkahelyemen. Mintha legalább szar munkaerő lennék...

Ezen kívül minden teljesen normálisnak mondható az életemben.

Ma elhoztam a lakásomból egy pár dolgot. Szépen lassan kiköltözöm.

Minden mérföldkő ilyen az életben? Ahogy ott álltam a lakásban, felrémlettek arcok, esték, érzések, illatok, Milán... Majd eszembe jutott a Merci. Amit Valentin napra kaptam tőle és mérgemben felkúrtam a szekrény tetejére. Ma levettem és bevittem a bankba szétosztani. Már nem jelent semmit.

Azért összességében én nagyon szerettem ott lakni. Szerettem egyedül. Szerettem egyedül lenni magammal. Jó volt addig aludni, amíg szerettem volna és jó volt ott minden este, amit a barátaimmal töltöttem. Megvolt a fílingje a hülye picsa szomszéd néninek is, aki ha arra megyek már köszönni se köszön. Hiába az otthonülő, pletykás vénasszonyoknak agyuk semmi.

Ilyenkor, ahogy visszagondolok Milánra és az ott töltött közös estékre, nem az az emlék él bennem, hogy egy díjnyertes paraszt volt. Hanem csupa megmosolyognivaló, kellemes emlék.

Életemnek ezt a korszakát fájó szívvel de mosolyogva zárom le.

El kell kezdenem összpontosítani az új élet adta kihívásokra. És megfelelni minden téren.

Ennek örömére az előbb kitakarítottam az egész konyhát:D

Már úgyse fáj, ha újra látom az arcodat

Eljött, aminek el kellett jönnie, Milán bejött a bankba. Tegnapra vártam, tegnap pénzszállítót kaptam helyette:D

Szóval rájöttem: már nem fáj. A szívem nem dobbant meg, és ha éreztem is bármit, az csupán a szánalom határát súrolta, de azt is csak egy kicsit. Ideköszönt, láttam, szemkontaktusra sem méltattam, és mint egy idegennek, úgy köszöntem vissza neki.

Eljött ez az idő is. Azt nem mondom, hogy teljesen érzelem-mentes voltam, mert azért azt még nem, de nagyon jó úton járok a célom felé. Ha megkérdeznék, mi zajlott le bennem, a legjobb szó a szégyenérzet lenne (de annak is csak egy gyenge szellője). Szégyellem magam amiért ez az egész megtörtént. Úgy, ahogy, és akkor, amikor.

Ennyi.

Aktuális állapot

először is rájöttem, hogy tényleg van bennem egy nagy adag önzőség.

másodjára arra is, hogy mostanában kissé ideges vagyok. Ezalól kivétel a tegnapi nap. Egyébként ennek még akár örülni is lehetne de nem teszem: nem zabálok tőle semmivel sem kevesebbet, sőt talán még ez is arra sarkall hogy tartalékoljak.

Aztán... tegnap este sms-t kaptam rég nem látott, rég nem hallott Petimtől. Csupán annyit, hogy "alszol?". Nem válaszoltam rá már, ma reggel hívtam fel de azon kívül, hogy örültem a hangjának, nem dobogtatta már meg a kis szívem.

Talán ez így jó.

Méltatlankodott egy sort a telefonban és ennyi. Ahogy szokta:)

Kolleganőm mondja nekem tegnap, hogy kedves Milánunk felhívta őt, hogy segítséget kérjen valami banki üggyel kapcsolatban. Állítólag csinált egy új céget. Ennek örömére lehet, hogy ma ő is betoppan a kis életembe. Így estére már tuti gyomorgörcsöm lesz.

Hogy hogyan reagálnék a jelenlétére? Nem tudom... Talán már sehogy. A tőle kapott egyetlen ajándékomat, a nanopadot ma sikeresen leszereltem a kocsiról úgy, hogy három részre szakadt. Szemrebbenés nélkül kivágtam a kukába, pedig általában gyűjtögetni szoktam.

A Merci, amit Valentin napra kaptam tőle, még mindig ott figyel felbaszva a szekrény tetején.

Most vagy elmúlt minden, ami vele kapcsolatos, vagy kevésbé vagyok materialista mint eddig.

A magánéletem pedig elérte a bűvös "szürkehatárt". Stalinak igaza volt, a legnagyobb megpróbáltatás átélni a szürke hétköznapokat. Amikor nincs tragédia, illetve a tragédia maga az, amikor nem történik semmi.

Sírhatnék, hogy jajj de szar az életem, mert reggeltől estig dolgozom és mert Ádám semmit sem csinál... De valójában ez maga a feladat, hogy ennek ellenére is jól érezzem magam.

Jó lenne valamivel feldobni a mindennapokat, mert engem megöl ez a szürkeség, de estére meg olyan fáradt vagyok, hogy elmosogatni is alig van erőm.

Akinek van valami tippje, szívesen venném...

milán

Milán bébiételének mégiscsaj van vaj a füle mögött. Már le se írom hol tart az ügy. Mindenesetre ha most nem sittelik le akkor soha a büdös életben.

Én élek

Jelentem, szeretnék visszajutni a blogger világba. Kicsit nehézkesen vettem rá magam, hogy írjak, de úgy gondoltam muszáj. Kell, hogy legyen ennek az életciklusnak is nyoma.

A kedvem egészen tűrhető. Mamára gondolva már nem sírok. Néha fojtogat a sírás, két könnycsepp kijön és ennyi. Ez a sírós időszak most elmúlt, helyette jött a fizikai fájdalom. Úgy fáj a szívem, mint még soha.

Azért próbálok visszatérni az életbe.

Vicces sztorim is van. Bár az illető, akiről szól, nem tartja viccesnek, én csak úgy nyugtázom a történetet, hogy "a fagyi mindig visszanyal".

Milánunkról van szó természetesen. A sztorit nagyon nem tudom bőségesen kifejteni, mivel ez megy az egész ORSZÁGBAN. A lényege, hogy biztos hallottatok az élelmiszerbotrányról, ami az országban végigsöpört az egyik hipermarketben. Bizonyos bébikajákról. Na ez Milán. Az ő pályafutása minden bizonnyal befellegzett ezzel a hatalmas negatív reklámmal. Arany szive. Az index leírta: az ügyvezető nem nyilatkozik. Leszedte az összes képét iwiw-ről.

Majdnem írtam neki egy sms-t, hogy gratuláljak, híres ember lett... De aztán megálltam, nem leszek köcsög. Úgyse válaszol erre se. De azért elgondolkodtam, hogy ez tuti karma.

Többet sajnos nem írhatok az ügyről, de majd egyszer elmesélem egy személyes blogtali keretei között.... vagy msn-en.

Szóval Milánról ennyi a hír. Vele álmodtam, hogy felkeresett és csak azért, hogy átölelhessen. Álmomban már tudta mit veszített. Az álom humorosabb része, amin felkelés után fél órán át röhögtem, hogy miután átölelt, visszaváltozott címeres parasztgyerekké és ugyanolyan faszmaszk volt, mint ahogy megismertük a történet végére.

Ennyit róla:-)

Ádámmal is zajlanak az események. Tegnap óta hivatalosan is elköltöztem. Összeköltöztünk. A dolgok nagyon jól alakulnak, minden tök jó! Kezdek teljesen egyenesbe jönni.

Húsvétkor hatalmas gyerekműsort csináltam, finomakat főztem, este pedig 4 gyereket altattam el, mert ott aludtak mindannyian. Nagyon jól éreztük magunkat.

Tegnap óta hivatalosan is háztartást vezetek. És végre nem olyat, amiben a vacsorám egyszemélyes adag. Egyelőre élvezem. A későbbiekben ezt nagyobb részletességgel is kifejtem.

A húsvétról még annyit, hogy anyóspajti odajött hozzám tegnap (ő egyébként nem vett részt a mulatságban, mert Romániában kirándult), és a szakadatlan utálata ellenére annyit mondott: "köszönöm, hogy összehoztad a családom".

Na ennyit erről. Egyébként meg: the show must go on.

Good Morning Spring, good bye winter

Szóval végre itt a tavasz... Hihetetlen de szinte egész nap tárva nyitva van az ablak, és nem fázom. A fűtés már egyáltalán nem megy... olyan jó volt ma hazajönni

A lelkemben a vívódás kezd elcsitulni, de Ádám rákérdezett hogy mi a problémám Milánnal kapcsolatban, mert észrevette hogy ha róla van szó (akármilyen humoros szinten) bezárkózok és kínai nagy falat emelek magam köré.

Elmeséltem neki, hogy ennyire még soha senki nem vett semmibe ahogy ő. És azt is elmondtam hogy nagyon nehezen kezelem.

Megértette.

Megkértem hogy kezeljük ezt a dolgot úgy, mintha meg sem történt volna és engedje hogy magam oldjam meg (dolgozzam fel).

Azóta egy fokkal jobb. Kezdem magam elég erősnek érezni a portörléshez is. Kezdem elengedni a materialista nézeteimet és úgy fest elindultam egy nyugodtabb úton. Ádámmal minden jól alakul, és ha ez így marad akkor idén még talán a család is bővülni fog, ha más nem egy pocaklakó személyében:)

Hát ennyi.

Jelenleg az ágyamon ülök, finom illatosan (majdnem egy órát fürdőztem), megcsináltam két nagy adag majonézes salit, két vagy három kiló sült csibehusit, és úgy két óra múlva várom a kis vendégeimet hogy megérkezzenek.

Addig elmélkedek és ki tudja még talán egy könyvet is kézbe veszek:)

Tears from Awoman

mindjárt sírok.

Kolleganőm szerint ennél butább viselkedést már produkálni sem lehetett volna. Viszont ez a viselkedés őt minősíti.

Igaz.

A kérdések újabb kérdéseket szülnek.

Kérdés kérdés hátán.

Idejött a bankba!

Nagy vigyor, rámnéz: "Hogy vagy Awoka?" Mosolyt kapott válaszként, mondtam hogy jól, kérdeztem és te hogy vagy, ÉS ENNYI.

Mintha nem ő lenne az az ember, aki nem válaszolt sem az sms-eimre, sem a levelemre. Hálátlan, méltatlan szituációba hozott, és most elszomorodtam.

Miért ver az isten...

Elmélkedés

Tuuudom már lerágott csont, én mégis próbálom megfejteni az embereknek ezt a tulajdonságát, amivel képesek engem ennyi gondolkodásra kényszeríteni:)

Mi viszi rá az embert, hogy kapcsolatba bonyolódjon, ha közben fél az elkötelezettségtől? Erre a válasz, hogy minden bizonnyal laza, könnyű kapcsolatot keres anélkül, hogy a "párjával" magasztosabb kérdéseken elmélkedjen.

Akkor mi vezérli? A szex? Tök gáz, hogy manapság már minden második férfi ilyen, sőt sajnos a nők is, mert ennyire felszínesek lettek.

De mi van akkor ha már belebonyolódott a kapcsolatba? A fair viselkedés is már a múlté? Hogy valaki őszinte legyen és nem egy kiszámítható, hazug ember? Tényleg ennyire megromlott a világ?

Az olyan emberek, mint én, aki egy icipici homokszem ebben az elsivatagiasodott világban, én iszom meg a levét ennek az egésznek. Mert hiszek bennük. Hiszem, hogy lehetnek jók. Lehetnek jobbak. Aztán a saját bőrömön tapasztalom, hogy ez nem is létezik. Az emberek már nem hisznek semmiben.

Magyarországon másfél millió embernek nincs egyetlen barátja sem. A magyarok 90%-a nem bízik senkiben. (normális ez?!)

Szóval ott tartunk, hogy már belebonyolódott. Mondjuk a szex miatt. Oké. A másik ember nem így gondolja. Tudja ő egyáltalán, hogy a másik hogyan gondolja??? Vagy annyira önző, hogy ezt mégcsak meg sem kérdezte?

Mi a teendő, ha ilyen önző emberrel találkozunk? Tanuljunk tőlük? Vagy adjunk át egy kicsit "magunkból"? Hagyni kell elmenni? Mert ő mindig ilyen marad? És mitől válik egy ilyen igazi emberré?

Kérdés-hegyek, válasz alig-alig vagy egyáltalán nem. Na és ez normális?!

Annyira gáz, hogy egy karnyújtásnyira lenne a válasz minderre, ha lenne az ilyen férfiaknak kellő intelligenciájuk ahhoz, hogy elénk álljanak és megmondják a frankót, DE NEM. Ugyan már miért könnyítenék meg az életünket azzal, hogy őszinték legyenek? NEM. Jobb a titkolózás, a másik háta mögött való rosszmájú megjegyzéstétel, és még sorolhatnám.

Kurvára megfordult a világ. Kifordult magából.

#5

Azért a szívem az bedobbant, amikor beléptem iwiw-re és egy új üzenet várt. Természetesen nem Milán küldte. De talán egy pillanat törtrészére azt hittem igen.

Szopacs.

Jó reggelt Awoman!

Ahogy a matektanárom is mondta régen, ha valami leesett nekem végre, hogy "na jó reggelt", úgy kérem olvasni most is, mert rájöttem: tegnap elfelejtettem blogolni.

Aránylag sokminden történt a kis életemben, de amiket le fogok írni, azokat kérném szépen tiszteletben tartani, és feleslegesen ne ítélkezzünk... rájöttem ugyanis, hogy én is itt rontom el az emberi kapcsolataimat.

Kibékültünk Ádámmal és nagyon jó, szuper minden. Titkolhatnám még egy hónapig, amíg kiderül hogy most tényleg minden rendben van, vagy éppen ellenkezőleg amikor márcsak múltba való visszarévedés erejéig reklámoznám, hogy "az elmúlt hetekben főszereplője volt az életemnek", de úgy döntöttem: nem. Ez az ember vagyok én, ez az ember ÉN VAGYOK, aki itt ír, ahogy Martin Luther King is megmondta. Aki egyébként nem tudom miért, de egy rendkívül szimpatikus (színpatikus! by Pepperke) kis negró:)

Na szóval csütörtökön elmentünk közösen Tildával egy közismert gyermekszállodába, aminek a rendezvényszervezőjével azóta is levelezek nagy bőszen, mert gyermekprogram az valami nuku volt.

Nihil - Kalypso után szabadon:)

Hazajöttünk szombaton, Awárosban este kubai est volt, úgyhogy mentünk oda is. Megittam vagy nyolc CubaLibrét, eredmény súlyos volt, ugyanis pöttyedt se rúgtam be. Szerintem nem volt benne alkohol, de amikor a bátyámra néztem, rájöttem, hogy talán mégis.

Csakhát a rutin meg az évek!

Aránylag jól érzem magam a bőrömben, de bevallom őszintén nagyon böki a csőrömet Milán viselkedése. Néha magamra haragszom, néha a világra, meg néha még rá is, hogy lehetett ilyen maxiseggfej?!

Naívan azt gondoltam, biztosan a telefonját hagyta el. Ezért még azt is bevállaltam, hogy büszkeséget félretéve tegnap levelet írtam neki az iwiw-en, oda ugyanis továbbra is kétpercenként fellép. Rövid, tömör levél volt, lényegében annyit tartalmazott hogy nem értek egyet a viselkedésével, de nem haragszom rá, és kb ennyi.

Válasza a szokásos. Semmi.

Már nem akarom megérteni. Már nem akarom elhinni, hogy ő más volt. Már látom, hogy ugyanolyan, mint a többi. Csak magamat nem értem, mi az isten fogott meg benne. Már így is túl sokat elmélkedtem róla, mint amennyit ért ez az egész, de muszáj elemeznem a gondolataimat, hogy megismerjem magam egy kicsit jobban. Milyen vagyok én? Hol rontottam el? Kell-e ítélkezni?

Talán mostmár elfogadom. Ha bejön a bankba, ugyanolyan leszek, mint régen, amikor még "idegen" voltam. Sajnos az emberi kapcsolatokban elkövetik azt a hibát, hogy ha nem tud egy idő után továbblépni magasabb dimenzióba, akkor visszaredukálódik - kapcsolat előttivé. De csak ha ilyen tényezők állnak fenn, mint amilyen Milán is volt. És ezzel nem minősíteni szeretném, csak jelezni, hogy lehetne ezt jobban is csinálni.

Ádám egyébként rendkívül normális velem. És szeretném elsők között Veletek tudatni, hogy ha ilyen normális is marad, akkor idén valószínűleg gyermekvállalásra adjuk a fejünket!!! (ezt a környezetemben senki sem tudja még)

Tilda is úgy veszem észre, pozitív irányban változott, bár most jönnek majd elő a komolyabb kis csaták, mert valamit kezdenünk kell a féltékenységével. Volt egy pár jelenet, amiből nyíltan kiolvasható volt, hogy nem tudja kezelni az érzelmeit, ha mondjuk az apja átölel engem. Hát... Megoldjuk;)

Röviden ennyi történt velem. Örüljetek velem:)))