Kilencedik

Van olyan...

...amikor az egész napod egy merő kaki, és még a papíron munka után másfél óra ingyen túlórára fognak, aztán annyira szar kedved van amit már nem igazán lehet überelni... és ekkor elindulsz hazafelé és pirosat kapsz a sorompónál.

Na hidd el akkor már csak röhögni fogsz.

Nekem ma pont így nézett ki a napom. Van ez így. Hazaértem és a munkát a munkahelyen hagytam, illetve valahol a sorompó előtt pár méterrel.

Bizony fiatal blogger koromban (:D) még volt időm naponta bejegyzéseket írogatni akár a munkahelyemről is, most meg... ott tartunk, hogy a telefonomhoz alig bírok hozzányúlni. És amikor zárás előtt egy perccel belépett a delikvens a bankba, hogy na már most aztán már ő számlát akar nyitni, teljes joggal énekeltem,  hogy hirtelen elpattant egy húúúúúúúúúr....

A helyzetem változatlan. Élni nem tudok, mert nincs rá időm. Minden nap dolgozom, amikor meg nem akkor itthon robotolok. Már az idejét nem tudom megmondani, mikor szórakoztam egy jót (na jó Balcsin), és hogy mikor nevettem felhőtlenül. A munkahelyemet nagyon szeretem, de néha kurvára idegesítő hogy kapkodni kell. Az, hogy olyan dolgokat várnak el tőlem, amit soha nem tanultam, felettébb elkeserítő.

Nálunk az ügyfélnek ki van nyalva a valaga. Akkor is ha egy merő szar. Ez azért durva, nem? Főleg ha összesen 14 másodpercre lenne szükséged, hogy rendbeszedd az asztalod két delikvens között, és nem kapod meg.

Hát igen vannak dolgok amik igencsak idegesítenek ezen az új munkahelyen. A kolleganőm például egyik percben haláli jó fej és röhögünk, a másikban pedig előjönnek a stiklik nála, amikből természetesen gyermekkori traumákra következtetek, de ez nem változtat a dolgokon... kurvára idegesítő... Annyi felesleges dolgot csinál, amiknek az elhagyása adna nekem öt percet az életembe, mégse lehet mert ő már öt éve ott dolgozik és hát ő tanított be!

Hát úgy röviden ennyit a mai napomról. Meg úgy egyáltalán!

Nyúlfarok

Akkor csak röviden.

Élek. Az túlzás, hogy virulok mert voltam már jobban is, de úgy fest azért nagy nehezen rendeződik az életem.

A munkahelyem egyre jobb, mostmár egyre önállóbb vagyok, csak kivesz belőlem egy jókora darabot a mindennapos, reggel 7től este 6ig való állandó "odafigyelés".

Ádámmal a helyzet változatlan, megvagyunk, néha veszekszünk, néha tök jó minden, de úgy átlagban nézve semmi különös.

Hétvégén őz-comb-sültet csináltam, először vadhúst életemben és nagyon finom, puha lett! Mondjuk 4 napig pácoltam, ami kabaré volt:) Főleg amikor még egyben volt:)

Most lassan megyek dolgozni, kint van vagy 9 fok, hát ez a nyár is elment gyorsan - mintha itt sem lett volna -, ráadásul úgy, hogy isten igazán bulizni se buliztam egy jót. Ami azért hiányzik. A rossz időt pedig kifejezetten nem szeretem.

Azt álmodtam, hogy a régi lakásomban vagyok és megindult a fűtés szezon. Azért ez azért nem semmi....

Addig írom, amíg bírom...

A depresszió kicsit alább hagyott... Nem tudom mi lesz ez, vihar előtti csend, vagy tényleg vége lehet vajon... ki tudja... Mert ilyen nem volt még. Olyan se, hogy eddig ne írjak. Pedig annyi minden van bennem, minden nap megfogalmazom a kis gondolataimat, még kerek formába is öntöm, majd mire hazaérek már csak vánszorgok és akkor kezdődik a monotonitás.

Ádámról elég régóta nem írtam. Az oka, hogy nincs mit. Nem veszekszünk, inkább állóvíz. A problémáimat teljesen magamba gyűrtem, nem csak neki nem mondom, másnak se.

Reggel felkelek, elmegyek dolgozni, egész nap tömik az agyam az újabbnál újabb információkkal, estére pedig elfáradok.

Éjjel érdekes álmom volt. Tudom, hogy a moksa teszi velem, de vállalom. Nem tudom hol voltam, de messze innen. A helynek hatalmas volt a belmagassága, olyan volt mint egy akvárium, mert felettünk úszkáltak az emberek. Ismerősök, akiket életemben egyszer, max kétszer láttam... Az álmom hangulata nagyon nyomott volt. Találkoztam egy férfival. Még életemben nem láttam szerintem de nagyon megfogott. Magas volt, barna hajú, barna szemű, szálkás, és rendkívül kedves velem. Azt akarta legyek az övé. De nekem ott volt Ádám... Így nem mentem bele, pedig hatalmas volt a kísértés. A szép az egészben, hogy ezt reggel álmodtam, ami ugye a jövőt jelzi. A férfi egy gyűrűt adott, és kérte hogy legyek a felesége. A gyűrű kő nélküli volt. Majdnem olyan, mint anyukámé. (felsóhajt a blogvilág ugyanis fingja nincs arról, milyen anyukám gyűrűje de sebaj)

A vonzalom akkora volt, hogy teljesen megbolondultam. Egy tábor szerűségben lehettem, mert este volt egy kis buli féleség (ó már megint! mint anno a szakáccsal!), és én kerültem Őt. Egyszerre vonzott és taszított. Majdan felkeltem vala.

És mentem a munkába. És a szokásos.

Hogy mit jelenthet nem tudom.

Kezdek hozzászokni hogy már csak akkor blogolok ha Tilda itt alszik. Kanapé fless. Nem ezért hanem azért, de kezd betelni a pohár. Nem ezzel, mindennel mással.

A végére pedig egy jóhír: tesóméknál baba van!:) Keresztanya és nagynéni leszek - végre valahára. Ha már sajátom nincs, legalább másét pesztrálhatom:)

Ami pedig sajnos rossz hír, ma meghalt Atina édesapja. Atinával a barátságunk ugyan megszakadt de mellette állok amikor csak szeretné. Nagyon sajnálom szegényt:( Apukájának egy másfél hónapja volt stroke-ja, 5 órán át volt segítség nélkül, így lebénult. Ma viszont végleg feladta. Már nem harcol tovább.

Nyugodj békében H.I. Az angyalok vigyázzanak Rád.

Gazdagság

Megkérdezed az Embert, mi számára a gazdagság?

Feldereng a kép, ahogy két napja megálltam a cuki előtt és vettem egy kis tálca süteményt a legjobb sütikkel, a szüleimnek... Tudtam, kinek mi a kedvence, gyorsan becsomagoltattam és száguldottam haza.

Azt az örömöt én ameddig élek, soha nem fogom elfelejteni. Ahogy anya a nyakamba csimpaszkodott, és ahogy apának is felcsillant a szeme a bécsi krémes hallatán... Pedig megtehetnék, hogy lemennek cukrászdába, tudjátok akkor sem erről van szó...

Az én szüleim a mai napig úgy örülnek minden apróságnak, ahogy egy gyerek egy új játéknak. És az az öröm, én azt mondom minden pénzt megér:)

Nézd meg Tildát. Nem tud örülni semminek sem. Nem is ismeri azt az érzést, hogy "öröm". Mindent megkap, semmit sem becsül... Valójában ő a szegény, és mi vagyunk a gazdagok.

húúha

Először is tegnap reggel kicsit korábban érkeztem a munkahelyemre. A szokásos fél 8 helyett 7 óra 10 körül már itt voltam.

Kiszálltam az autóból, megláttam kolleganőmet és kollégámat az ajtó előtt, mosolyogva.

A reggelünk mindig így telik. Mindig valami hülyeséggel köszöntjük egymást, mindig ökörködünk egy sort, mielőtt a bankba lépnénk.

Egy apróság azonban elkerülte a figyelmemet. A nagy páncélautó a bank előtt. Pedig ott állt szinte teljesen az ajtóban, fedélzetén a szépszemű Andrással....

Álltam az ajtó előtt, amikor kopogást hallottam. Eszetlenül kopogott az ablakon (amit ugyebár nem lehet lehúzni), jelezte hogy "hello itt vagyok"... Odaálltam mellé, mosolyogtunk egymásra (ismét ez a buzi páncélüveg), és meghúzott valami kart, aminek következtében a páncélautó egyik ajtaja kinyílt, és egy szék volt bent, közvetlenül mögötte. Ránéztem, mosolyogtam, mondom neki dehogy szállok be:) Kérdezte miért? Mondtam, hogy mert elrabolsz:)))

Mint két hülyegyerek:)))

Bejöttem a bankba, mondtam neki hogy ne haragudjon de meg kell kezdeni a napot, különben ők se tudnak bejönni:) Elköszöntem és otthagytam. Hogy mit mondott, mit nem, azt csak a jó isten tudja, mert szájról nehezen olvasok, és hangok nem nagyon jöttek ki.

Legnagyobb sajnálatomra nem ő jött be hozzám:(

Ma viszont arra jöttem dolgozni, hogy kolleganőm széles vigyorral mondta: "András üdvözöl" Nézek, hogyhogy? Mondta hogy az előbb volt itt, és engem keresett.

A gond az, hogy semmit sem tudok erről az Andrásról. Olyan, mintha nem is ezen a földön élne. Hihetetlen. De talán nem is baj.

Pár percre látom egy hónapban (ha látom egyáltalán), olyankor mosolyog és én egy percre úgy gondolom, vagyok valaki... és ha tartósan vagyok rossz passzban, jól esik várni valamire. Csak azért az öt percért, amíg jól érzem magam.

Aztán mindenki megy a dolgára.

Szösszenet

A zuhany alatt állva reggel azon gondolkodtam, mihez hasonlítanám azt az illatot, amivel összekentem magam. Mígnem rájöttem, hogy az Alverde narancssárga tusfürdője nem más, mintha vaníliás krémtúróban fürödtem volna.

Ádám szerint egyenesen émelyítő, szerintem meg tök buli és még élvezem is, hogy ennek ellenére sem ragadok:)))))

Egyedül

Ha megtapasztalja az ember a társas magányt, onnantól kezdve apró kis felfedezések birtokába juthat nap mint nap... ez az ajándék az önmagunkkal való találkozásból ered...

Nos mi ma elmentünk Egyetemvárosba. Nagy nehezen sikerült odaérnünk, mivel nem olyan messze tőlünk szakadt le az autópálya de ma már hálistennek megnyitották. Addig Awáros borzasztó kamion-csomóponttá vált. Egy órába telt az út a szoli és a benzinkút között.

Szóval Egyetemvárosba mentünk, és ő mindenáron be akart menni a BMW szalonba, az pedig a temető mellett van. Rögtönöztem, hogy én be szeretnék menni a Mamához. Ő pedig intézze csak az ügyes bajos dolgait.

Befele menet vettem egy pár szál szegfűt, gyertyát és gyufát. Gyufa azóta nincs nálam, amióta nem dohányzom. Egy hónap múlva lesz kereken egy éve.

Az a pár méteres séta, ami a temető bejáratától egészen az urnahelyig megy, mindig nagyon nehéz. Fel-felsejlenek azok az emlékek, amik drága Mamimmal történtek, amikor Papának vittünk virágot. Ahogy kislányként ott gyalogoltam mellette, fogta a kezemet, másikban a virágot... És megálltunk a kútnál hogy vizet vigyünk a vázába... Az a kút azóta is ugyanúgy néz ki.

Odaértem... de nem voltam egyedül. Ott volt egy néni pont az én Mamám urnahelye előtt. Törölgette a falat nagy buzgón, köszöntem neki és lepakoltam a padra. Elgyengültem. Abban a pillanatban emlékek tömkelege suhant át a fejemen, csak úgy jöttek az érzelmek minden irányból, és közben néztem az ő drága nevét az urnatáblán... meg az évszámot... és akkor külvilág kikapcs, és elkezdtem pityeregni.

Az a banya hirtelen odajött hozzám, miközben gyújtottam volna meg a gyertyát. Elkezdett velem veszekedni, hogy ahol a gyertyák vannak, az az ő gyermekeinek az urnahelye és takarítsam ki. (beleolvadtak a gyertyák a betonba de ez egy üres urnahely volt, és senkinek sem volt odaírva a neve.) Ránéztem a nőre, hirtelen elfehéredtem, és ideges lettem, hogy hogy jön ő ahhoz, hogy megzavarjon?! Pláne ilyen dologgal? Hogy belepofátlankodjon a könnyeimbe.

Kivettem egy mozdulattal az elolvadt viaszcsomót és eldobtam. Ennyi volt a takarítás de a nő még utána is morgott nekem és akkor olyat tettem hogy magam is megcsodáltam. Rámordultam a nőre, és kifakadtam, és életemben először egy idegennek azt mondtam hogy "hagyjon már békén".

Ennyi volt a nagy történés, de felzaklatott a nő. Ahogy kimentem a kocsihoz, Ádámon láttam az átszellemültséget, amit az új ötös BMW okozott benne, úgyhogy nem is firtattam a történteket. Egy teljes órán keresztül azon gondolkodtam, hogy egyáltalán miért kellene megosztanom vele a történteket? Biztosan nem érdekli, és nekem se lesz jobb tőle.

Maradt hát minden a régiben, két lapát föld és egy bejegyzés.

Goodbye Appletown

Annyiszor eltökéltem mostanában, hogy írok bejegyzést, mert annyi minden lenne, ami csöpp agyamnak megfejthetetlen, de aztán mindig abbamaradt az igyekezet, és maradt helyette a nagy büdös semmi.

A munkahelyem egyszerűen "páratlan". Eddig annyira szerettem az egészet, és nem csak magát a munkámat, hanem a kollégáimat és azt a fílinget ami körülvett, amikor egy átmulatott hétvége után végre leülhettem az íróasztalomhoz.

Mostmár nem ilyen az ottlét:( Persze amit csinálok, maga a munkám még mindig az, ami eddig volt. Ügyfelekkel foglalkozom, kedvesek a kollégáim, stb stb stb, mégis a főnököm egyszerűen tönkretett bennem mindent, ami kellemes érzéseket keltett bennem, ha a Bankról volt szó.

Nem tudom miért jó ez neki, ha szőrös szívű szipirtyót játszhat. Nem tudom miért jó, ha egész napját egy mosoly nélkül éli meg. Nem tudom miért kell mindig ennyire a törvények mögé bújni, és miért nem lehet valaki egy kicsit "laza".

Azt sem értem miért próbál néha barátnőset "játszani", máskor meg kiül az arcára az öröm, hogy megint írásbeli figyelmeztetőt adhat.

Ez a nő úgy van elcseszve, ahogy van. És próbálom elhinni, hogy gyermekkorában sérült... Próbálom azt gondolni, hogy megvan biztos a maga baja, ami mondjuk nem nagyon érdekelne ha elém állna és felajánlaná, hogy elmondja.

Lehet az apja szíjjal verte. Az is lehet, hogy az anyját verte péppé a szeme előtt. Lehet, hogy gyermekkorában komoly betegséggel kezelték. Lehet hogy soha nem szerették. (ez mondjuk szvsz most is így van.) Lehet, hogy meddő és elfordul tőle minden faszi, akinek ezt elmondja.

Lehet sokminden. Próbálom megtalálni a válaszokat, persze úgy, hogy nem ez tölti ki a mindennapjaimat. Annyira azért mégsem érdekel, ha nem állok elé és kérdezem meg punktum, hogy "hé te mi a fasz bajod van egyébként, amitől ilyen félresikerült vagy?" - nem, nem vagyok bunkó. Csak mint magam is sérült ember lévén, azért kíváncsian szemlélem, hogy vajon ennek meg mi baja lehet... Mi történt, ami miatt úgy érzi, hogy rombolnia kell? Vagy csak egyszerűen zsidó?

Ha zsidó akkor meg holnap kiteszem a gólemet az asztalomra. Bár magam nem vallom a zsidó vallást, de származásomat tekintve én is az vagyok.

Hát ennyi a miújság a főnökömmel. Tönkretette a jó levegőt a munkahelyemen. Mintha legalább szar munkaerő lennék...

Ezen kívül minden teljesen normálisnak mondható az életemben.

Ma elhoztam a lakásomból egy pár dolgot. Szépen lassan kiköltözöm.

Minden mérföldkő ilyen az életben? Ahogy ott álltam a lakásban, felrémlettek arcok, esték, érzések, illatok, Milán... Majd eszembe jutott a Merci. Amit Valentin napra kaptam tőle és mérgemben felkúrtam a szekrény tetejére. Ma levettem és bevittem a bankba szétosztani. Már nem jelent semmit.

Azért összességében én nagyon szerettem ott lakni. Szerettem egyedül. Szerettem egyedül lenni magammal. Jó volt addig aludni, amíg szerettem volna és jó volt ott minden este, amit a barátaimmal töltöttem. Megvolt a fílingje a hülye picsa szomszéd néninek is, aki ha arra megyek már köszönni se köszön. Hiába az otthonülő, pletykás vénasszonyoknak agyuk semmi.

Ilyenkor, ahogy visszagondolok Milánra és az ott töltött közös estékre, nem az az emlék él bennem, hogy egy díjnyertes paraszt volt. Hanem csupa megmosolyognivaló, kellemes emlék.

Életemnek ezt a korszakát fájó szívvel de mosolyogva zárom le.

El kell kezdenem összpontosítani az új élet adta kihívásokra. És megfelelni minden téren.

Ennek örömére az előbb kitakarítottam az egész konyhát:D

Aktuális állapot

először is rájöttem, hogy tényleg van bennem egy nagy adag önzőség.

másodjára arra is, hogy mostanában kissé ideges vagyok. Ezalól kivétel a tegnapi nap. Egyébként ennek még akár örülni is lehetne de nem teszem: nem zabálok tőle semmivel sem kevesebbet, sőt talán még ez is arra sarkall hogy tartalékoljak.

Aztán... tegnap este sms-t kaptam rég nem látott, rég nem hallott Petimtől. Csupán annyit, hogy "alszol?". Nem válaszoltam rá már, ma reggel hívtam fel de azon kívül, hogy örültem a hangjának, nem dobogtatta már meg a kis szívem.

Talán ez így jó.

Méltatlankodott egy sort a telefonban és ennyi. Ahogy szokta:)

Kolleganőm mondja nekem tegnap, hogy kedves Milánunk felhívta őt, hogy segítséget kérjen valami banki üggyel kapcsolatban. Állítólag csinált egy új céget. Ennek örömére lehet, hogy ma ő is betoppan a kis életembe. Így estére már tuti gyomorgörcsöm lesz.

Hogy hogyan reagálnék a jelenlétére? Nem tudom... Talán már sehogy. A tőle kapott egyetlen ajándékomat, a nanopadot ma sikeresen leszereltem a kocsiról úgy, hogy három részre szakadt. Szemrebbenés nélkül kivágtam a kukába, pedig általában gyűjtögetni szoktam.

A Merci, amit Valentin napra kaptam tőle, még mindig ott figyel felbaszva a szekrény tetején.

Most vagy elmúlt minden, ami vele kapcsolatos, vagy kevésbé vagyok materialista mint eddig.

A magánéletem pedig elérte a bűvös "szürkehatárt". Stalinak igaza volt, a legnagyobb megpróbáltatás átélni a szürke hétköznapokat. Amikor nincs tragédia, illetve a tragédia maga az, amikor nem történik semmi.

Sírhatnék, hogy jajj de szar az életem, mert reggeltől estig dolgozom és mert Ádám semmit sem csinál... De valójában ez maga a feladat, hogy ennek ellenére is jól érezzem magam.

Jó lenne valamivel feldobni a mindennapokat, mert engem megöl ez a szürkeség, de estére meg olyan fáradt vagyok, hogy elmosogatni is alig van erőm.

Akinek van valami tippje, szívesen venném...

HElyzetet JElentek

Nem tudom mi van velem. (kinőttem a szerepem)

Helyzetet jelentek.

A legnagyobb problémám, hogy híztam tíz kilót. Hogy mitől azt nem tudom, de reggelente sírni tudnék, ha tükörbe nézek. Érdekesmód az ábrázatomon ez most nem látszik (úgy értem nem vagyok pufifejű), és a legszebb hogy csak a mellem nőtt, a karom még mindig olyan vékony mint régen... viszont ahogy megyünk lejjebb... hát bassza meg a seggem eltakarja egész Afrikát, a hasam meg olyan mintha az ötödik hónapban lennék aztán gyerek a habokban sincs.

Egy gatyám se jön rám, egy számmal nagyobb melltartót viselek (na jó ezutóbbit elviselem). Nem érzem jól magam a bőrömben, és ezt sugárzom a környezetem felé is. Szóval el lehet képzelni hogy mostanában nem olyan jó az én barátomnak lenni.

Plusszba megjött - egy hónapon belül másodjára. A munkahelyemmel kapcsolatos dolgok pedig ismertek.

Egyszóval azon a ponton tartok, ahol ember nincs, aki jól érezné magát.

Megrendeltem egy fogyasztótablettát, amivel talán megálljt parancsolhatok a zabálási ingerenciámnak. és majd meglátjuk...

Holnap jönnek a szüleim ebédre! Meghívtam Őket Ádámhoz. 7 év után először jönnek el hozzám. A menüt holnap teszem közzé.

Huh...

nehéz hét áll a hátam mögött. Talán azért nem írtam olyan sokáig, vagy csak azért, mert olyan nagyon hisztis vagyok, legszívesebben felrobbannék.

Tegnap este, amikor hazaértem, már csak sírni tudtam. Ádám kérdezte, mi a baj, de magam sem tudtam. Egyszerűen rámtört. Sírtam mindenért, ami csak körülvett, még azért is, hogy le kell feküdni amiért este van.

Én egyszerűen nem is értem ezt az egészet.

Tuti nem vagyok normális.

A munkahelyemen sem úgy mennek a dolgok, ahogy kellenének. Elegem van mindenből, úgy érzem rám szakadt valami plusz, de hogy mi az, arról fogalmam sincs. Mintha valaki rámtelepedett volna az elmúlt napokban.

Mama??? ...

Jövő héten el kell engedjem Őt... Nincs helye ellenkezésnek...

Mennem kell.
A vállalat nem engedi a lelkemet.

Jó reggelt!

Végre vége van a hétvégének. Amióta háztartást vezetek, valósággal várom a hétfőket hogy beülhessek ide, és dolgozhassak. A főzés, a takarítás, a gyerek egyszerűen lenulláz vasárnapra.

Tegnap este 9kor mint akit lelőttek, egészen éjjel háromig ment a dolog, amikor Tilda megint berobbant az ágyunkba és onnantól nem tudtam aludni. Javaslatom az volt, hogy ideje lenne rászoktatni hogy nem jöhet át. Szeretnék már egyszer nyugodtan aludni. Önzőség?

Azért lassan 8 éves lesz, ideje lenne megtanulnia, hogy tekintettel kell lenni a felnőttekre. Ők ugyanis egész napjukat arra szentelik, hogy neki jó legyen. Tildának meg különösképpen ki van nyalva a sejhaja, annyit igazán nyújthatna hálából, hogy éjjel nem rúg vesén.

na de most komolyan, önző dolog ilyet kérni? Meg kéne hunyászkodni és ha valami nem tetszik, aludjak én a kanapén a nappaliban?!

faaaaaaaaaa-gyiiii

Aki kitalálta a Bueno tortát, annak az édesanyja ma igen sokat csuklott!

3 teljes órán keresztül csináltam, a krémet és a habot is elkúrtam. De az eredmény az kérem valami hiperszupercsodálat.

Már csak az uramat várom haza, hogy megkóstolja. Addig is ülök, mert kurvára elfáradtam.

Mindezekmellé természetesen csináltam egy jó kis gombapörit tésztával. Mindjárt elalélok.

Szommmmm-bat

Fogyókúrám negyedik napján megállapítom, hogy még mindig imádok főzni, sütni és ma is sütni fogok... SÜTEMÉNYT. Neve: Kinder Bueno szelet. Köze a Kinder Bueno csokihoz: semmi. Szénhidrát: megszámlálhatatlan... Na szal ennyit erről.

Képet a későbbiekben mellékelek.

Előtte megyek a régi lakásomba összetakarítani, mert hétfőn jönnek megnézni, mi a pálya felém:) Remélem ki tudom adni. Gondoljatok bele, teljesen felújított, bútorozott, igényes lakás és csak 35000! A hülyének is megérné!

Egyébként ha nem ismerős venné ki, akkor 40.

Ja és beugrom a Máltai Szeretetszolgálathoz, 9 csomag ruhával. Mert ez így jó.

Tegnap elhaláloztunk szilikát-mérgezésben, ugyanis kiszanáltuk a gardróbot és Ádám régen babapúderezte magát és csak úgy szállt a fehér por miközben dobáltuk ki a ruhákat. Egy élmény volt.

Nyúlájf

Gábrielt hallgatok Rúzsa Magditól. Szabályosan kipurcantam. 6-ig dolgoztam, szokásos identitás-zavar, majd értekezlet (aminek értelme NULLA, ZÉRÓ, NYISTA)

Délelőtt megint költözködtem, ma ugyanis délutánra mentem dolgozni. A sokeszű Awo, tűsarkúban cipelte le a cuccokat a kocsiba. No comment.

Az eredmény az, hogy tele vagyunk növényekkel. Végre otthonosabb a lakás, este 7kor nekiálltam kitakarítani a fél konyhát. Sikerült is.

Nagyon élvezem a háztartás-vezetést... Igen tudom, eddig is vezethettem, de nem ugyanaz... mert amikor még egyedül éltem, csak magamra kellett mosnom, takarítanom, FŐZNÖM, ilyenek... Simán beértem a mirelit lazannyával, sőt imádtam is. Most viszont egészséges életmód, zöldségek, és főzögethetek kedvemre. Valljuk be imádok főzni, és sok ember döbbenetére még tudok is.

Ádám is imádja a főztömet. Nekem ez a legnagyobb elismerés. Kicsit idegtépő, amilyen igényei vannak néha, pl nem bírja a mócsingos húst. Ez most elsőre tök érthető, mert ki az aki arra van ráindulva, de neki a számomra isteni marhapörkölt is szar húsból van. Így történik az, hogy neki a darált hús csak csirkéből mehet, tehát itthon darálok, mert egy boltban se darálják le a csirkemellet. A vajat hírből sem eszi meg, csak a vajkrémet, késsel villával eszi a reggelit és nem szereti ha összevágom kis darabokra a paradicsomot.

Röviden szólva háklis, de így szeretem:)

Az együttélés egyelőre csodálatos!!! Nincsenek veszekedések, mindent meg tudunk beszélni, Tildával pedig megoldódtak a gondok.

Tegnap délután jött az apjához hogy itt akar aludni. Apjának viszont el kellett mennie, így fél órára egyedül maradtam a leányzóval. Kihasználtam az alkalmat és megbeszéltem vele a történteket, természetesen úgy, ahogy azt egy gyerekkel kell. Megértette és csoda történt. Amikor azt mondtam neki, hogy "tudod mennyire szeretlek", hirtelen felcsimpaszkodott a nyakamba, és mondta mennyire imád.. Aztán egész nap le se lehetett vakarni, minden olyan lett mint régen:)

Este velem aludt, reggel én indítottam iskolába. Tök jó lett minden. Egyre érzem, hogy érik az a kis lélek, aki hamarosan le fog születni közénk.

utcazaj

Anyuka a gyerekének:

Nekem ne hűzzé mer' pofán váglak!

Én élek

Jelentem, szeretnék visszajutni a blogger világba. Kicsit nehézkesen vettem rá magam, hogy írjak, de úgy gondoltam muszáj. Kell, hogy legyen ennek az életciklusnak is nyoma.

A kedvem egészen tűrhető. Mamára gondolva már nem sírok. Néha fojtogat a sírás, két könnycsepp kijön és ennyi. Ez a sírós időszak most elmúlt, helyette jött a fizikai fájdalom. Úgy fáj a szívem, mint még soha.

Azért próbálok visszatérni az életbe.

Vicces sztorim is van. Bár az illető, akiről szól, nem tartja viccesnek, én csak úgy nyugtázom a történetet, hogy "a fagyi mindig visszanyal".

Milánunkról van szó természetesen. A sztorit nagyon nem tudom bőségesen kifejteni, mivel ez megy az egész ORSZÁGBAN. A lényege, hogy biztos hallottatok az élelmiszerbotrányról, ami az országban végigsöpört az egyik hipermarketben. Bizonyos bébikajákról. Na ez Milán. Az ő pályafutása minden bizonnyal befellegzett ezzel a hatalmas negatív reklámmal. Arany szive. Az index leírta: az ügyvezető nem nyilatkozik. Leszedte az összes képét iwiw-ről.

Majdnem írtam neki egy sms-t, hogy gratuláljak, híres ember lett... De aztán megálltam, nem leszek köcsög. Úgyse válaszol erre se. De azért elgondolkodtam, hogy ez tuti karma.

Többet sajnos nem írhatok az ügyről, de majd egyszer elmesélem egy személyes blogtali keretei között.... vagy msn-en.

Szóval Milánról ennyi a hír. Vele álmodtam, hogy felkeresett és csak azért, hogy átölelhessen. Álmomban már tudta mit veszített. Az álom humorosabb része, amin felkelés után fél órán át röhögtem, hogy miután átölelt, visszaváltozott címeres parasztgyerekké és ugyanolyan faszmaszk volt, mint ahogy megismertük a történet végére.

Ennyit róla:-)

Ádámmal is zajlanak az események. Tegnap óta hivatalosan is elköltöztem. Összeköltöztünk. A dolgok nagyon jól alakulnak, minden tök jó! Kezdek teljesen egyenesbe jönni.

Húsvétkor hatalmas gyerekműsort csináltam, finomakat főztem, este pedig 4 gyereket altattam el, mert ott aludtak mindannyian. Nagyon jól éreztük magunkat.

Tegnap óta hivatalosan is háztartást vezetek. És végre nem olyat, amiben a vacsorám egyszemélyes adag. Egyelőre élvezem. A későbbiekben ezt nagyobb részletességgel is kifejtem.

A húsvétról még annyit, hogy anyóspajti odajött hozzám tegnap (ő egyébként nem vett részt a mulatságban, mert Romániában kirándult), és a szakadatlan utálata ellenére annyit mondott: "köszönöm, hogy összehoztad a családom".

Na ennyit erről. Egyébként meg: the show must go on.

Röviden

Elnézést hogy kimaradtam de nem vagyok a toppon. Mama egy nagyon halvány fokkal jobban van, de volt egy agyi történése. Sajnos nem túl sok jót jósoltak az orvosok:( Ahogy ott álltam a kórházban az ágya mellett és fogtam a hideg kezét, és ő csak annyit mondott "Bogaram"... Összeszorult a szívem.

Amikor kislány voltam, ha köhögtem, Mama mindig azt mondta: KUCKUC! Anya átvette ezt a szokását, kis anyait belerakva átkeresztelte KUCIKUCI-ra.

Bent álltunk Ádámmal az ágya mellett. Ádámot nem ismerte fel, ahogy a saját fiát se. Engem viszont igen... Rátették az oxigénmaszkot, és csak bámult ki a fejéből, néha felsóhajtott. Beszédre képtelen volt. A szomszéd ágyon lévő néni egyszercsak elköhögte magát.

Mama az oxigénmaszk alól: KUCKUC... Egyem a szívét... Nagyon szeretem, nem akarom elveszíteni:(

Kérem tisztelettel, az egyetemvárosi kórház egy fertő. Pedig Magyarország egyik legszebb városáról van szó. Le vagyok döbbenve a kórtermeken. Borzasztó. Kihúztam a kis fiókot, hogy belerakjam az evőeszközöket, de volt benne egy zacskó gyógyszer (az előző betegé gondolom) meg egy érdekes állagú tenyérnyi vattapamacs. Okos Awo, okos, megfogtam kézzel és kidobtam.

A tünetek tegnap jelentkeztek, szabályosan leterített a kór. Valami vírus. Elmentem reggel dolgozni, 7.30-kor mégcsak hasmenésem volt és hányingerem. 8-kor már csak erős hányingerem. 9-kor már feküdtem a pulton és rázott a hideg. Fél 10-kor feltekertem maxra a radiátort, szidott az egész bankszféra mert kint húsz fok volt.

Az eredmény az volt, hogy délután egykor megérkezett a felmentősereg, kolleganőm nagyon rendes volt és azonnal jött, ahogy tudott. A főnökasszonyom persze nem ment el érte, ezért kellett majdnem három órát várni rá, dehát annyi baj legyen. Mivel most írom ezeket a sorokat, egyenesen következik belőle, hogy nem patkoltam el. De azért szar volt.

Fél kettőre értem a dokihoz, az közölte hogy vírust kaphattam el, és kaptam egy szurit is, amitől délután 2-től aludtam este 6ig. Akkor már 39 fokos lázam volt. 9kor megint lefeküdtem és reggel 7ig nyomtam. Az eredmény, hogy úgy fest ma már megmaradok.

Na szóval ezért nem írtam.

Elmélkedés

Tuuudom már lerágott csont, én mégis próbálom megfejteni az embereknek ezt a tulajdonságát, amivel képesek engem ennyi gondolkodásra kényszeríteni:)

Mi viszi rá az embert, hogy kapcsolatba bonyolódjon, ha közben fél az elkötelezettségtől? Erre a válasz, hogy minden bizonnyal laza, könnyű kapcsolatot keres anélkül, hogy a "párjával" magasztosabb kérdéseken elmélkedjen.

Akkor mi vezérli? A szex? Tök gáz, hogy manapság már minden második férfi ilyen, sőt sajnos a nők is, mert ennyire felszínesek lettek.

De mi van akkor ha már belebonyolódott a kapcsolatba? A fair viselkedés is már a múlté? Hogy valaki őszinte legyen és nem egy kiszámítható, hazug ember? Tényleg ennyire megromlott a világ?

Az olyan emberek, mint én, aki egy icipici homokszem ebben az elsivatagiasodott világban, én iszom meg a levét ennek az egésznek. Mert hiszek bennük. Hiszem, hogy lehetnek jók. Lehetnek jobbak. Aztán a saját bőrömön tapasztalom, hogy ez nem is létezik. Az emberek már nem hisznek semmiben.

Magyarországon másfél millió embernek nincs egyetlen barátja sem. A magyarok 90%-a nem bízik senkiben. (normális ez?!)

Szóval ott tartunk, hogy már belebonyolódott. Mondjuk a szex miatt. Oké. A másik ember nem így gondolja. Tudja ő egyáltalán, hogy a másik hogyan gondolja??? Vagy annyira önző, hogy ezt mégcsak meg sem kérdezte?

Mi a teendő, ha ilyen önző emberrel találkozunk? Tanuljunk tőlük? Vagy adjunk át egy kicsit "magunkból"? Hagyni kell elmenni? Mert ő mindig ilyen marad? És mitől válik egy ilyen igazi emberré?

Kérdés-hegyek, válasz alig-alig vagy egyáltalán nem. Na és ez normális?!

Annyira gáz, hogy egy karnyújtásnyira lenne a válasz minderre, ha lenne az ilyen férfiaknak kellő intelligenciájuk ahhoz, hogy elénk álljanak és megmondják a frankót, DE NEM. Ugyan már miért könnyítenék meg az életünket azzal, hogy őszinték legyenek? NEM. Jobb a titkolózás, a másik háta mögött való rosszmájú megjegyzéstétel, és még sorolhatnám.

Kurvára megfordult a világ. Kifordult magából.

Jó reggelt Awoman!

Ahogy a matektanárom is mondta régen, ha valami leesett nekem végre, hogy "na jó reggelt", úgy kérem olvasni most is, mert rájöttem: tegnap elfelejtettem blogolni.

Aránylag sokminden történt a kis életemben, de amiket le fogok írni, azokat kérném szépen tiszteletben tartani, és feleslegesen ne ítélkezzünk... rájöttem ugyanis, hogy én is itt rontom el az emberi kapcsolataimat.

Kibékültünk Ádámmal és nagyon jó, szuper minden. Titkolhatnám még egy hónapig, amíg kiderül hogy most tényleg minden rendben van, vagy éppen ellenkezőleg amikor márcsak múltba való visszarévedés erejéig reklámoznám, hogy "az elmúlt hetekben főszereplője volt az életemnek", de úgy döntöttem: nem. Ez az ember vagyok én, ez az ember ÉN VAGYOK, aki itt ír, ahogy Martin Luther King is megmondta. Aki egyébként nem tudom miért, de egy rendkívül szimpatikus (színpatikus! by Pepperke) kis negró:)

Na szóval csütörtökön elmentünk közösen Tildával egy közismert gyermekszállodába, aminek a rendezvényszervezőjével azóta is levelezek nagy bőszen, mert gyermekprogram az valami nuku volt.

Nihil - Kalypso után szabadon:)

Hazajöttünk szombaton, Awárosban este kubai est volt, úgyhogy mentünk oda is. Megittam vagy nyolc CubaLibrét, eredmény súlyos volt, ugyanis pöttyedt se rúgtam be. Szerintem nem volt benne alkohol, de amikor a bátyámra néztem, rájöttem, hogy talán mégis.

Csakhát a rutin meg az évek!

Aránylag jól érzem magam a bőrömben, de bevallom őszintén nagyon böki a csőrömet Milán viselkedése. Néha magamra haragszom, néha a világra, meg néha még rá is, hogy lehetett ilyen maxiseggfej?!

Naívan azt gondoltam, biztosan a telefonját hagyta el. Ezért még azt is bevállaltam, hogy büszkeséget félretéve tegnap levelet írtam neki az iwiw-en, oda ugyanis továbbra is kétpercenként fellép. Rövid, tömör levél volt, lényegében annyit tartalmazott hogy nem értek egyet a viselkedésével, de nem haragszom rá, és kb ennyi.

Válasza a szokásos. Semmi.

Már nem akarom megérteni. Már nem akarom elhinni, hogy ő más volt. Már látom, hogy ugyanolyan, mint a többi. Csak magamat nem értem, mi az isten fogott meg benne. Már így is túl sokat elmélkedtem róla, mint amennyit ért ez az egész, de muszáj elemeznem a gondolataimat, hogy megismerjem magam egy kicsit jobban. Milyen vagyok én? Hol rontottam el? Kell-e ítélkezni?

Talán mostmár elfogadom. Ha bejön a bankba, ugyanolyan leszek, mint régen, amikor még "idegen" voltam. Sajnos az emberi kapcsolatokban elkövetik azt a hibát, hogy ha nem tud egy idő után továbblépni magasabb dimenzióba, akkor visszaredukálódik - kapcsolat előttivé. De csak ha ilyen tényezők állnak fenn, mint amilyen Milán is volt. És ezzel nem minősíteni szeretném, csak jelezni, hogy lehetne ezt jobban is csinálni.

Ádám egyébként rendkívül normális velem. És szeretném elsők között Veletek tudatni, hogy ha ilyen normális is marad, akkor idén valószínűleg gyermekvállalásra adjuk a fejünket!!! (ezt a környezetemben senki sem tudja még)

Tilda is úgy veszem észre, pozitív irányban változott, bár most jönnek majd elő a komolyabb kis csaták, mert valamit kezdenünk kell a féltékenységével. Volt egy pár jelenet, amiből nyíltan kiolvasható volt, hogy nem tudja kezelni az érzelmeit, ha mondjuk az apja átölel engem. Hát... Megoldjuk;)

Röviden ennyi történt velem. Örüljetek velem:)))

Tired-tired-tired

Nem tűntem el, csak kicsit összesűrűsödtek a napjaim... Csütörtök óta vagyok szabin, ha jól számolom azóta nem írtam... honvágyam is volt, elhihetitek:)

Holnap nagyobb részletességgel kitérek mindenre, ma már sajnos nemigen mozgok, elfáradtam rendesen...

Azért röviden: jól vagyok. Néha fáj, néha jó, néha magam alatt vagyok, néha a fellegek felett járok. Mikor hogy.

Tehát csak az évszakok változnak. Az ember nem. Aki szeszélyes, az szeszélyes. Aki veszélyes, az veszélyes. Aki érzelmes, az az marad és aki hülye, az alighanem sosem változik.

Eme gondolatokkal kívánok mindenkinek békés jó éjszakát!:)